Kedves Olvasó!

Ezt a hírlevelet kivételesen én, Kincső fogom írni, mert ez a saját személyes megélése lesz a Portugál camino-nak.
Vannak olvasók, akiket csak ez az út érdekel, ezért teljesen ennek az útnak szentelek egy külön levelet és a Domi által ígért folytatást, majd a következő hírlevélben fogjátok ismételten Tőle hallani! 🙂

Miért vágtam bele?

A camino-ról először még középiskolában hallottam földrajz fakultáción a gimnázium egyik legmenőbb tanárától, aki olyan különlegességekről mesélt nekünk, mint az el camino vagy a fapados repülőjáratok. Mikor megemlítette a camino-t nagyjából 16 éves lehettem, de egyből éreztem, hogy egyszer ezt az utat meg szeretném csinálni. Természetesen azóta többször szembe jött velem az út, sőt több olyan embert is ismerek aki már megcsinálta.
Mielőtt kiköltöztünk Portugáliába és az egyik kedves barátunk mesélte, hogy a portugál camino út mennyire gyönyörű és két hét alatt kényelmesen teljesíthető, így már a beköltözésük előtt tudtam, hogy ezt az utat meg fogom csinálni, hamár Portó környékén lakunk.
Később kiderült, hogy régen a zarándokok mindig a saját lakhelyükről indultak és a hivatalos utak később alakultak ki, így igazából a hagyományt is tisztelve én is az otthonomból indultam. 🙂 Egyébként többféle út van, a portugál a második legnépszerűbb a francia után, akit joban érdekek itt megtalálja az útvonalakat.

Eredetileg azt gondoltam, hogy Domival együtt és kerékpárral fogjuk teljesíteni, de végül úgy alakult, hogy a közös szabadidőnkbe nem fért bele. Ekkor még a coastal (óceánparti) camino-t szerettem volna egyedül megcsinálni kerékpárral, de nagyon izgalmas dolog történt. Határozottan azt éreztem, hogy a central úton kell mennem és gyalog. Ezen a sugallaton nagyon meglepődtem, mert magamtól biztosan nem ezt választottam volna, párszor már kerékpároztunk a coastal úton és gyönyörű, és ott már láttam camino-s lábakat, erre majd később visszatérek, és egyáltalán nem hozta meg a kedvem a gyalogláshoz. 😀

De hiszek abban, hogy ezekre a sugallatokra érdemes hallgatni, így végül belevágtam.

Miután eldöntöttem egyre erősebben kezdtem el érezni, hogy hív az út, mint amikor a Jumaji-ban hallják a dübörgést azok az emberek, akiknek játszaniuk kell, így végül netto nagyjából 3 nap előkészület után belevágtam. Azért is volt ilyen rövid idő, mert nem akartam sietni és egy közös barátunk látogatóba tervezett kijönni hozzánk októberben, addigra mindenképp vissza szerettem volna érni sietség nélkül..

Az indulás a gyors elhatározás és előkészületek hiánya miatt kapkodósra sikerült, a camino útlevelet az indulásom reggelén szereztem be a Portói katedrálisnál (amit előző este olvastam az appban, hogy elengedhetetlen dokumentum és minden szálláson fogják kérni), ekkor még hálózsákom sem volt, amiért egy külön körre mentem a Decathlonba Portóban. Onnan nagyon nehéz volt visszatalálni a camino-ra, de ahogy odataláltam az ipari negyeden keresztül végtelen könnyebbséget jelentettek a jelzések, a sárga nyilak, melyek mindig Santiagoba vezetnek.

Első este egy monostorban szálltam meg. Rövidebb távot terveztem, mivel a délelőtt elment a zarándok útlevél és hálózsák beszerzésével. A wise pilgrim nevű applikációt használtam végig, melye előző este töltöttem le, amivel az út betöltése 5 euróba került, de többszörösen visszahozza az árát. Az applikációban láttam, hogy ezen a szálláson egyébként 15 euróért saját szobám is lehetne, így megkérdeztem mik erre a lehetőségek. Először 30 euróért egy franciaágyas szobát akartak adni, de aztán végül sikerült 15 euróért egyedül aludnom a monostor egy külön -sokkal csendesebb részében, egy emelettel feljebb a toronyban. Nagyon jól esett a pihenés és onnan már frissen tudtam indulni a következő napi szakaszra.

Azt találtam ki, hogy minden este a következő napot tervezem meg, így mikor este megérkeztem és kérdezték, hogy meddig tervezek menni másnap természetesen még nem tudtam válaszolni a kérdésre. Ekkor azt  mondták, hogy a következő település 15 km-re van, utána pedig 20 km-ig semmi, még csak vízvételi lehetőség sincs közte.
Mivel nem edzetten érkeztem az útra, hanem úgy voltam vele, hogy az edzettséget szépen alakítom ki útközben, így az első napra bő 10, a második napra pedig kb 15 km-t terveztem menni.

A táskám ekkor még nagyon nehéz volt, ráadásul kicsit túlvállaltam magam és nemcsak social media böjtöt tartottam, de tényleg böjtöltem is az út alatt. Nem ettem szénhidrátot, cukrot, nem ittam kávét és semmilyen egyéb koffeint vagy serkentő szert, igazából paleo diétára váltottam és többek között emiatt nem akartam semmilyen vendéglátó ipari helyre sem beülni, hanem vittem magammal az élelmem.Kihvásnak tekintettem, hogy a testem képes-e ezt az utat minden külső stimuláció nélkül megtenni.

A későbbi szállások egyre jobbak voltak és egyre inkább kezdtem belerázódni, hogy másokkal együtt kell aludni és a privát zónád nagyjából a nullával egyezik meg.

Az elején nagyon nehéz volt még a pakolást megoldanom, de később abba is belejöttem és annak ellenére, hogy általában későn ébredős vagyok, kb. 6 óra körül minden nap kivetett az ágy és készen álltam a reggeli plusz finom tea után az aznapi napi kihívásokra. Minden nap gyümölccsel kezdtem a napot, szinte mindig ettem banánt, a magnézium, kálium utánpótlás miatt és szőlőt a magas kalóriatartalma miatt.

A camino egy nagyon leegyszerűsített életmódot ad, hasonlóan amit Klein Dávid szokott mesélni a magashegyi hegymászásról. Klein Dávid a mme élő egyik legsikeresebb magyar magashegyi hegymászó. 4 db 8000 méter feletti csúcsot mászott meg oxigénpalack nélkül. Egyébként fél évet élt Indiában különböző barlangokban és templomokban a hindukus expedíció alatt és 4 évet otthon egy jurtában. Semmiképp sem szeretném a teljesítményem az övéhez hasonlítani, nekem mégis többször eszembe jutottak a szavai. Felkelsz, testileg, lelkileg, szellemileg összeszeded magad annyira, hogy el tudj indulni, ott minden lépésre nagyon figyelsz és jelen vagy, mert ha lesérülsz az veszélybe sodorhatja a küldetésed. Este eszel, mosol, előkészíted a fekhelyed, alszol (nekem még volt annyi, hogy eltervezem a másnapi túrát és lefoglalom a következő napra szállásom, vagy legalább opciókat nézek) és próbálsz pihenni. A social media böjt miatt csak a férjemmel tartottam a kapcsolatot az út alatt.

Alapvetően 3 dolog volt a fejemben, amivel elindultam. Volt egy jelenbeli dolog: szerettem volna egy szeretteljesebb-kooperatívabb kapcsolatot kialakítani vagy legalább elkezdeni kialakítani a testemmel. Egy múltbeli téma: letenni a múlt traumáit, különösen mivel bő fél éve az országból is elköltöztünk és tavaly férjhez mentem, ezáltal már hivatalosan is új családom lett. Harmadikként pedig kitalálni, hogy mit kezdjek magammal a jövőben, mivel összesen fél évig tudtam remote dolgozni Portugáliából és augusztusban a munkaviszonyom is megszűnt. Többek között ennek is köszönhetően született elég tér a camino-ra.
Akik jobban ismernek, tudják hogy általában mindent is akarok, ezért itt kifejezetten prioritási sorrendbe helyeztem ezeket a fejemben még indulás előtt és a jelenbeli téma után jött a múlt és végül a jövő.

A central way nagyon jó döntésnek bizonyult, sokkal kevesebb ember volt ott és kisebb, őszintébb és olcsóbb szállásokkal. Imádtam a kis falvakat, városokat és még a nagyobb város, Barcelos is nagyon tetszett, kiderült, hogy onnan jött a kakas legendája. Bárki aki Portugáliába utazik minden ajándékboltban látni fog kis fekete kakasokat pirosra festve, ez Portugália szimbóluma és kiderült, hogy a történet Barcelos-ban történt. Itt olvashatjátok a legendát, azóta a kis kakas Portugália szent állata, szinte minden háztartásban van, vagy élő vagy szobor formájában, sőt a köztereken is élnek és senki sem bántja őket. A hűség, a jó szerencse és az igazság szimbólumává vált a kis kakas a legenda nyomán.

Mivel szeptember második felében indultam olyan kivételes helyzetben voltam, hogy még a szüreti hangulatokat is láthattam. Fantasztikus volt látni a szőlőt szüretelő, szállító, taposó embereket, és Galícia legjobb borvidékén mentem keresztül, ami a Vinho Verde, vagyis zöld bor szülőhazája is, ami személyes kedvencem kiköltözésünk óta.

Szeptember 13-án szerdán indultam, és még az elején 15-16-a táján jött egy mélypont. A második tömegszálláson, ami egyébként egy nagyon szép új épületben volt, éreztem ahogy befeküdtem az ágyba, hogy valami csíp, de mivel ekkor még jóval később feküdtem le mint a többi zarándok, már nem akartam átpakolni, jelenetet rendezni stb.
Szörnyű volt az egész éjszaka, jó, ha két órát aludtam és természetesen egyből kimentem mosdóba és láttam a csípésnyomokat, így hosszú ujjú felsőre cseréltem a pizsamám és vártam az éjszaka végét. Másnap felhívtam a férjem, hogy hazamegyek a kerékpárért a következő reggel, mert túl nehéz a táskám és valamilyen bogár megint megtalált engem. Az utóbbi három évben volt már ágyi poloskánk és bolhánk is volt. Öröm az ürömben volt, hogy ezen a szálláson, később kiderült, hogy az út során először és utoljára ingyenes mosási és szárítási lehetőség volt, így még a hálócuccomban mindent kimostam reggel és meg is szárítógépeztem, majd azokban átöltözvén ugyenezt csináltam a pizsamámmal is. Később mikor átpakoltam a ruhákat meg is találtam a szinte porrá száradt állatkát, szóval már a második napomon bebogarasodtam de szerencsére gyorsan meg is oldottam a helyzetet a korábbi helyzetek miatt megszerzett rutinommal.

A drága kis férjem próbált telefonon nyugtatni kevés sikerrel, a bizonytalan fekvési helyzet, a bogarakkal olyan szintű PTSD-t okozott bennem, hogy gyakorlatilag nem lehetett velem racionálisan beszélgetni. (PTSD, amikor korábbi múltbeli traumák aktiválódnak) Sokan szerintem nem tudjátok, de engem nemcsak a szüleim neveltek fel elég áldatlan körülmények között, hanem a helyzet odáig fajult, hogy volt olyan időszak, hogy több családtagomnál különböző felállásokban is megfordultam, míg végül a nagyszüleimhez költöztem. Eddig a pontig elég áldatlan állapotok között éltem, tehát a kb idegenekkel alvás, a bizonytalan helyzet, hogy nem tudtam hogyan tudom majd kipihenni magam, kikkel kell együtt aludni, hol fogok aludni este olyan szintű stresszhatást okozott bennem, hogy el akartam az egész camino-t engedni, vagy legalábbis lerövidíteni egy 3-4 napos kerékpár útra mondván, hogy azt úgyis kibírom minimális alvással vagy akár alvás nélkül is. Azt mondta a férjem, hogy ne menjek haza, hanem majd ő odavisz nekem valamit. Ekkor még nem voltam túl messze Portótól és megkérdezte, hogy mit vigyen, mondtam hogy a biciklimet! 😀
Aznap szerencsére egy nagyon szép erdei szakasz következett és az erdő-merülés megtette a nyugtató hatását, így végül megnyugodtam és úgy döntöttem, hogy mégiscsak gyalog folytatom az utat, mert végtére is én akartam a traumákat letenni és ennek bizony ára van.

Szombatra úgy döntött a férjem, hogy csatlakozik hozzám, mert nagyon aggódott értem és hiányoztam neki, meg persze mert szeretett volna támogatni az utamban, ahogyan csak tudott. Aznap, mivel elég kötött volt, hogy honnan tud visszatérni Portóba, egy 35 km-es szakaszt terveztünk. Ez volt az első igazán esős nap, melyet még 4 esős nap követett. Nélküle biztosan nem tudtam volna megcsinálni, sem a 30+ km-t. A gyorsabb tempo ára az lett, hogy plusz 3 vízhólyag keletkezett  lábamon. Kiderült hogy sem az esőkabátom, sem a táskám nem elég vízálló és másnapra négyszer annyi esőt ígértek. Ezek miatt úgy döntöttem, hogy este visszafordulok vele, hazamegyünk együtt és tartottam egy pihenőnapot Portóban. Beszereztem egy rendes esőkabátot, egy könnyebb hálózsákot, egy vízálló burkot a táskámra és vettem magamnak egy sokkal könnyebb túrazsákot is és még a lábam is megpihent.
Még közvetlen az út megkezdése előtt vettem egy túraszandált, mert az előző szandálomat még 3 éve, Madeira előtt vettem és az utóbbi időszakban elkezdtem érezni, hogy nem fogja már megfelelően a bokámat és elkezdett fájni amikor túráztam, kerékpároztam benne. Nem terveztem venni, de bementem a boltba hosszú ujjú technikai pólóért és túrazokniért és egyszerűen egyből beleszerettem. Természetesen nem ideális camino-ra új cipőben menni, de egy túra szandál legfeljebb a boka körül tud törni amit ügyesen kivédtem a túrazoknival.
Ez a szandál életmenőnek bizonyult később, mert a második napon már két hatalmas vízhólyag jelent meg a lábamon és később öbb kisebb társult hozzá, melyek elkísértek majdnem az út végéig. Ráadásul a legváratlanabb helyeken, a talpamon és az ujjaknál a köröm mellett.
Később kiderült, mikor beszélgettem egy brazil lánnyal, akinek már az első nap után így nézett ki a lába, sőt felül a bütyöknél nyílt sebe is volt, hogy két komoly hibát lehet elkövetni a lábaiddal és mi jól belesétáltunk az egyikbe. 1. Új zárt cipőt viszel magaddal és töri a lábad 2. pedikűrözöl az indulás előtt. Elvileg 1 hónappal camino előtt már nem ajánlott, de én konkrétan előtte való nap csináltam meg magamnak, ő azt hiszem 2 nappal előtte, így egy bababőrhöz hasonló lábbal indultunk útnak, így hiába volt a túrabakancsom évek óta betört és kipróbált a lábam bizony teljesen gallyra ment, és ő is szegény hasonlóképp járt, szerintem nem is tudta befejezni az utat, mert később nem láttam.

A camino első tanulsága az volt számomra, amit a második szálláson reggel mondott nekem egy német néni, “every gram counts”, azaz minden gramm számít. Ezután bizony vettem magamnak otthon egy kisebb kiszerelésű vazelint és jelentősen átértékeltem a túlsúlyhoz fűződő viszonyom. A camino olyan kicsiben mintha lezajlana előtted az élet és amíg 1-2 heti cuccoddal nem túráztál 20+ kilométereket nem lehet elképzelni mennyi többletterhet jelenthet néhány gramm az izületeknek. Szerintem ugyanezt a terhelést éli át a szerveztünk, mikor évtizedeken keresztül túlsúlyt cipelünk, csak ezt a mindennapi kényelmes életünkben kevéssé érezzük. Ezzel a súllyal kifejezetten megterhelő volt lehajolni, megkötni a cipőfűzőt, guggolásból felállni, sőt néha még a térdem, bokám is elkezdett fájni, amivel korábban eddig egyáltalán nem volt problémám és azóta sem szerencsére.

Érzésre kb 5 kg-t sikerült másodjára spórolnom a csomagon. Ismertem olyat, aki hazaküldette postával a cuccait, volt olyan aki kidobta. Nekem kb. 2 napig hatalmas hiányérzetem volt a megváltozott, immár jóval könnyebb súly miatt. Mikor megszoktam, hogy ez az új terhelés, akkor sokkal könnyebbé vált nagyobb távokat menni egy-egy nap alatt.

Szóval mindenből könnyebb felszerelésre váltottam és hétfőn reggel újult erővel indultam neki az útnak. Mivel korábban olvastam, hogy a vízhólyag, ne adj Isten tyúkszem komoly problémát okozhat, így ezekkel a tapaszokkal és fertőtlenítővel felszerelkezve indultam már eredetileg is. Később derült ki számomra, hogy a vízhólyag tapasz nem olyan mint a ragtapasz és nem ajánlott minden nap leszedni (amit én csináltam, míg fel nem világosítottak erről), úgyhogy tényleg csoda, hogy maradt bőr a lábamon és nem lett az egész egy nagy nyílt seb, ahogy a gyógyszertárban a gyógyszerész elmondta, de azért adott kötszert is, ami nagyon jó szolgálatot tett.

Szerettem volna egyedül lenni a gondolataimmal amennyit lehet, így általában a zarándok tömegek után indultam, de volt, hogy előttük mentem (főleg az utolsó napokban).

Albergue-ekben (kimondottan zarándokoknak fenntartott szállás) aludtam amíg tudtam, de ha nagyon kimerültnek éreztem magam, volt, hogy lefoglaltam egy privát szállást. Az egyik ilyen szálláson (amikor megint szakadó eső volt napközben), ahol mosni tudtam, de nem volt szárítási lehetőség, hulla fáradtan kb 11 óráig kényszeresen próbáltam használható szárazzá tenni a ruháimat. Ekkor jöttem rá, hogy az általam megszokott, eddigi életemben kialakított komfort szintet itt nem fogom tudni fenntartani és hogy muszáj lesz magamban megtalálnom a komfortot és szükség esetén például a tegnap használt pulcsit felvenni.
Miután ez a kialakítom a komfortot magamban gondolat megjelent, minden sokkal egyszerűbbé vált. A szállásokon elkezdtem az övtáskámmal aludni (volt nálam bicska is) és csak ésszerű határok között oldottam meg a cuccaim mosását, szárítását, nem akartam már, hogy mindig minden tiszta legyen. Elég volt, ha holnapra van egy váltásnyi tiszta ruhám. Innentől kezdve a szállások is sokkal jobbak lettek.

Az első komoly spirituális élményem Valenca-ban történt, bár már addig is nagyon sok gyönyörű templomban, kolostorban imádkoztam. Általában minden reggel imával kezdtem a napot és az egész utat Isten dicsőségének ajánlottam fel. A böjt is természetesen megtette a jótékony hatását mind spirituális, mind fizikai értelemben. Valenca-ban van egy gyönyörű erőd, ami hasonlít a budai várnegyedhez, templomokkal. Ott volt egy csodálatos templom az úton, ami nem a leghíresebb volt, amit ajánlottak a kiírások, de mégis úgy éreztem, hogy be kell mennem. Kb. 10-15 percig teljesen egyedül voltam és azt éreztem teljesen betöltött a Szent Szellem és áthuzalozta a testem. Csodálatos élmény volt, hasonlóan erős spirituális élményeim korábban csak Jeruzsálemben, Brágában és Marseille-ben voltak egy-egy szent helyen, majd később Santiago-ban.

Azt kaptam üzenetként hogy hagyjam ott a múlt traumáit és ne nézzek vissza. Ezután jött a határátkelés. Nagyon szép, szimbolikus élmény volt. Miután otthagytam a traumáimat átkeltem a folyón, és a híd közepén volt a határ. Tudtam, hogy ezután másmilyen lesz az utam, és nemcsak amiatt, hogy immár spanyol földön voltam.

Ezután az út tényleg teljesen új irányt vett.

Leírhatatlan érzés saját erőből, gyalog 100+ km gyaloglás után átkelni a határon. Hatalmas önbizalmat adott, hogy ezt tényleg Én egyedül képes voltam megcsinálni; Isten kegyelméből, a testem-lelkem-szellemem kooperációjával. El is sírtam magam, pedig nehezen szoktam tudni.

Tui városa is nagyon szép volt a katedrálissal, de nagyon elfáradtam lelkileg így csak vettem magamhoz némi élelmet és korán lefeküdtem.

Ahogy korábban említettem kifejezetten nem akartam gasztrotúrát csinálni az egészből, szép helyeken enni, így általában magamnak vásároltam be és csak ritkán főztem. Napközben salátát vagy konzervet ettem (pont Tui-ban vettem, meg az egyik legjobb konzervet, spenótos csicseriborsó és az egyik legrosszabbat, azt hittem csak simán lencse lesz, ami kifejezetten változatos lett volna a kukorica-bab kombináció után, de nem vettem észre este fáradtan, hogy volt benne chorizo és szalonna darab, ami végül nagyon nem esett jól mikor másnap hidegen kellett megenni az út közepén a táskámból, de azért lenyomtam.) Egyébként az el camino azon kevés út egyike, ahol azért eszel, hogy könnyebb legyél, több nap egyáltalán nem is éreztem éhséget és tényleg csupán azért ettem, hogy könnyebb legyen a táskám és ne kelljen tovább cipelni a dolgokat, valamint megpihenjen a lábam, hátam.

Sok esetben Spanyolország helyett Galíciát írtam, amely Spanyolország egy független tartománya, Katalóniához hasonlóan. A helyiek a kelták leszármazotjai (az észak-portugálokal együtt). Kicsit másképp is beszélnek, illetve a kultúrájuk, konyhaművészetük is teljesen más. Második hivatalos nyelvük, a galíciai inkább a portugálhoz áll közel és a helyiek inkább ezt használják egymás között. Fővárosa Santiago de Compostela, nagyobb óceánparti városa Vigo, amely könyékén a Szent Jakab kagylókat termesztik, és exportálják a világ összes pontjára. Igazi nagy metropolisza nincs, éghajlata óceáni (sok eső lehet, akár nyáron is).

A lábamra visszatérve szerencsére sikerült a vazelinnel és tapaszokkal szinten tartani a sérüléseket, de két óránként  ajánlották, hogy álljak meg és cseréljek vagy szellőztessek-szárítsak zoknit (időjárástól függően). Ez nagyon jó tanácsnak bizonyult, ilyenkor mindig egy kicsit megpihentem és utólag visszagondolva nagyon jól tudatosította a jelenlétet a testemmel, amit lehet egyébként nem éltem volna meg ennyire (mert mondjuk csak visz a lendület).

Tui után azt éreztem, hogy egyre nagyobbak a ruháim (bár nem is  fogytam csak 2-3 kg-t összesen vé) és egyre könnyebb a táskám (bár inkább én erősödtem meg).
A fizikai fájdalmat is egyre jobban tűrtem, amit a lábfejem okozott. A vízhólyag elkezdett begyógyulni és lett alatta még egy ugyanolyan vízhólyag ugyanott, de ekkor nem tudtam már rátenni a tapaszt. Szerencsére ilyenkor kezdett el szárazabbá válni az idő, mert így a túrabakancsot már nem tudtam volna visszavenni, de szerencsére a szandált igen. (A régi túraszandálom lábujjközös, így abban sem tudtam volna menni.)

Akik korábban is olvassák a hírlevelünket tudják, hogy a portugálok milyen kedvesek, figyelmesek, segítőkészek, ezen a vidéken az agressziónak semmilyen megnyilvánulása nem fellelhető, ezért nagyon döbbenetes volt látnom, a határátlépés után a különbséget. Volt olyan templom aminek ki volt írva az oldalára, hogy a turistákat nem látják szívesen, míg másik helyen volt olyan pad, ami ugyan az út túloldalán volt, nem ott ahol a camino vezetet és a ház előtt állt, mégis le volt kötve egy szalaggal, hogy ne üljenek oda a zarándokok. Ehhez képest a portugál részen a hatalmas kőfal árnyékában volt egy pad építve több háznál, ahol nem is volt bejárat, tehát azt csak a zarándokok kedvéért építették oda.

Volt még egy fordulópont a kirándulás alatt, egy Pontevedra nevű községben. Oda már két nappal előtte nem tudtam jó szállást foglalni (mert ott már találkozik a central és a coastal way) és kiderült hogy azon a hétvégén mikor ott jártam triatlon világbajnokság is volt a városban, de persze ezt akkor mi nem tudtuk. Így végül egy szlovák hölggyel Martina-val összefogtunk, hogy lakást találjunk. Végül a településtől majdnem 20 km-re sikerült szállást foglalnom, ahová nagyon kalandos volt kijutni, de visszaajutni is a camino útvonalára (napi két menetrend szerinti busz járt, természetesen nem a legideálisabb időben). Minden jól alakult végül, de megfogadtam még aznap, hogy feladom az érzésből megyek és majd utolsó pillanatban találok valami szállást- ahová vezet az út - elvet és együltő helyemben az erdő közepén megterveztem a teljes utat és minden hátralévő szállást lefoglaltam előre. Extra előnye volt, hogy így a férjemnek is pontosan meg tudtam mondani, hogy végül mikor érek haza, amit nagyon értékelt.

Szerencsére a nagyobb települések abszolút teljesíthető távokra voltak egymástól. A testemnek éreztem, hogy szüksége lett volna még egy pihenő napra a második héten is, de úgy voltam vele, hogy fáradtan is, de megcsinálom.
Gyönyörű erdő-szerű részeken mentem keresztül vízesésekkel, minimális szintkülönbséggel, de volt azért olyan nap is, ahol 400 méter közeli szintkülönbség volt (természetesen ezt nem tudtam előre), de meglepően jól bírtam.
Az utolsó nap volt még izgi, 25 km-es táv 250 m szintkülönbséggel. Ekkor már tényleg nagyon fáradt voltam. Szerencsére korán el tudtam indulni 7:30 körül még sötétben (Galíciában 8:30-ig sötét van, mert Franco a diktatúra alatt úgy döntött, hogy a németekkel szeretne egy időzónában lenni, ami földrajzilag teljesen indokolatlan, különösen Galíciánál) és így elég sok pihenő időt tudtam adni magamnak. Találkoztam egy nagyon aranyos kaliforniai lánnyal, Maggie-vel. Elkezdtünk beszélgetni és húztuk egymást. Meglepően hamar, du. 2 körül már Santiago határában voltunk, de onnan még felfelé kellett menni sokat, sőt még miután megérkeztünk a katedrálishoz és kiváltottuk az oklevelet, onnan még 1 km hegymenetre volt a szállásom, ami nagyon nem esett már jól.Aznap este még elmentem a zarándokok miséjére és vacsoráztunk egyet Maggie-vel. A misén alig értettem valamit, a pap motyogott, a vacsora sem esett túl jól, pedig bő egy hete ez volt az első főtt étel, amit ettem.
Másnap ismét viszonylag korán keltem, bár aludtam egy nagyobbat és úgy döntöttem ismét ellátogatok a katedrálishoz és elmentem a déli misére.
Teljesen nyilvánvalóan túlhajtottam magam előző nap mert ég és föld volt a különbség. Aznap a spanyol és az angol részt is simán értettem, bár sokkal szebben is beszéltek (más papok voltak) sőt még tömjénezésen is részt vehettem. Ezután beálltam a sorba, hogy a Szent Jakab kegyhelyhez jussak, ez ismét egy nagyon erős spirituális élmény volt.
Ezután lézengtem még egy kicsit a városban, vásároltam pár souvenir-t. Találkoztam Martinával, akivel együtt aludtunk Ponteverdában, megkóstoltam a Jakab kagylót és nagy elégedettséggel és büszkeséggel sétáltam ki a buszpályaudvarra. 4 óra alatt vissza is ért Portóba a busz, ami azért elég döbbenetes tapasztalat volt, hogy két hetet sétáltam és 4 óra alatt itthon vagyok.

Tippek, ha tervezel el camino-t csinálni a jövőben (ezek inkább gyakorlati tanácsok):

• Könnyű túrahátizsák, ami a derekadon is rögzített. Elengedhetetlen

• Mindenképp vigyél magaddal váltócipőt (legyen egy zárt és egy nyitott cipő, ha jó időben mész)
• Fejfedő és fényvédő a nyári napsütésben elengedhetetlen, a portugál és spanyol nap erőssége nem összehasonlítható a magyarral
• Hosszú ujjú technikai póló és sportnadrág (én pamuttal oldottam meg egy részét, ami nagyon kényelmes és légáteresztő, de borzasztóan lassan száradt)
• Legalább 500-as túrazokni, 100-assal kezdtem, de le is gyalulta a cipő lábam, pedig a portugál camino-n max pár száz méteres szintkülönbségek vannak csak, bár rengeteg a macskakő és a lábak számára még annál is rosszabb eredeti római kori utak
• Legyen nálad vazelin, kezdetektől fogva kend a lábad. Én is ezt a tippet korábbi zarándokoktól kaptam, aranyat ért.
• Legyen nálad mindenféle speckó tapasz vízhólyagra, tyúkszemre, sima sebre. Ne legyen rá szükség, de ha mégis szükség lesz rá és azonnal le tudod kezelni a sebed, ezen nemcsak az utad múlhat, de jó szolgálatot tehetsz vele másoknak is!
• Tanuld meg a helyes vízhólyag kezelést. Ne lyukaszd ki (szerintem), pláne nem mástól kapott ismeretlen eredetű tűvel (találkoztam olyan lánnyal aki ezt megtette, utána elfertőződött neki és nem tudott menni már antibiotikumos krémmel sem utána, annyi lett az útjának). Ha mégis úgy döntesz hogy kilyukasztod akkor hagyd estére pihenni, fertőtlenítsd, betadinnal vagy bepanthen plus-al és csak reggel ragaszd le, várj, hogy kifollyon belőle a folyadék. A vízhólyag tapaszt nem szabad leszedni fürdés után, mert egy második bőrréteget képez és leszakíthatod vele a saját bőröd, csak akkor vedd le, ha magától lejön!
• A pakolásnál legyen az alapszabály, hogy ha gondolkozol rajta, hogy az a cuc kell-e az útra, akkor az nem kell! Később a derekad, térded, bokád hálás lesz érte!
• A folyadék utánpótlás nagyon fontos, meg kell találni a helyes mennyiséget aközött amire a szervezetednek szüksége van és amit kényelmesen el tudsz bírni, de közben nem szomjazol. Az sem jó, ha túl gyakran kell megállnod pisilni, mert nem feltétlen lesz rá mindig lehetőséged, különösen, ha a tömegekkel mész főszezonban. Vannak nagyon jó, összehajtható kulacsok, tálkák a Decathlon sátrazós részlegén, azokon is érdemes elgondolkodni.
• Legyenek nagyon jó vízálló cuccaid, vagy vegyél plusz esőponcsót ami alá a táska is befér, vagy legyen nálad külön esőkabát és táskahuzat. Nem vicces, ha a táskádban lévő összes száraz cuccod megázik.
• Ne paleózz, bár többen mondták, hogy ez nem lesz jó 5let, én kitartottam és volt konkrétan egy nap mikor tök egyedül sétáltam az erdőben és úgy éreztem mindjárt elájulok. Aznap este sütöttem egy kis husit és megengedtem magamnak egy kis kuszkuszt és másnap is ettem ilyesmit. Leírhatatlan volt a különbség, utána minden nap ettem legalább minimális mennyiségű szénhidrátot és hasítottam a korábbi napokhoz képest.
• Böjtölj, ha érzel rá elhívást. Nekem a facebook és instagram fiókom felfüggesztése nagyon jót tett, fókuszált állapotba kerültem általa. Önmagában a böjtölés is jó, vagy bármi ami lemondással jár, bár én a szénhidráttal túlzásba vittem.
• Ami kifejezetten jó volt, hogy vittem magammal önreflexiós naplónak egy füzetet, ahová tudtam jegyzetelni a gondolataimat és kiírni magamból az érzéseket, gondolatokat, élményeket - neked is ezt ajánlom.
• Tanulj meg az adott ország nyelvén. Az általános “jó utat” leírtam az írásom végén az általam keresztezett két ország nyelvén, de erősen javaslom az alap kifejezések megtanulását. Észak-Portugáliában például a portugál után leggyakrabban franciául beszélnek a helyiek, néhányan spanyolul, még kevesebben angolul, így ha bármi segítségre lenne szükséged néhány szavas tudás is nagyon jól jön.
  
  

Amit még mindenképp szeretnék megosztani a hezitálókkal.

1. Ez az út nagyon biztonságos! Portugália a világ 6-7. legbiztonságosabb országa, Spanyolország is benne van a top 30-ban. Spanyolországban egyedül a zsebtolvajoktól lehet tartani, de őszintén ők sem a zarándokokra utaznak.
   Hozzám többen odajöttek, hogy milyen bátor dolog egyedül utazni, főleg amerikai és latin-amerikai zarándokok, akik a családjukkal utaztak, de nekik is elmondtam, hogy itt teljesen más utazni és nagyon biztonságos, legfeljebb a kóbor kutyáktól féltem útközben és tőlük is csak akkor, amikor nem voltak körülöttem emberek.
2. A zarándokokat speciális tisztelet övezi, speciális kenet van ilyenkor rajtunk. Portugáliában volt, hogy ha valahol pecsétet kértem az útlevelembe megkínáltak egy kis gyümölccsel. Régen az írástudóknak meleg étellel, gyümölccsel és borral volt kötelező megkínálni a zarándokokat (amikor még kevesebben voltak).
   Mikor beértünk Santiago de Compostella-ba egy olyan utcára, ahol már látni lehetett a bazilikát megtapsoltak minket a helyi, éppen ott ebédelő lányok bennünket. Nagyon megható érzés volt! 🙂
3. Ez az út mindenkiből felhoz valami traumát, olyan dolgot amit nehezen él meg. Ha nem a kényelmetlenség, akkor a fizikai fájdalom. Ha nem az, akkor a fáradtság, vagy éppen az egyedül utazás, vagy önmagad legyőzése bármi egyéb módon. Szerintem ezt még akkor sem tudod elkerülni, ha nagyon fancy-ben tolod és hotelekben szállsz meg, viteted a cuccaidat egyik pontból a másikba (mert lehet ilyet) és beülsz kajálni különböző vendéglátóipari egységekbe.
4. Nagyon sok olyat láttam, hogy családok csinálták meg, különösen az utolsó 100 km-t, akár 6-8 éves gyerekkel, akár 70+-os nagypapával. Meg lehet csinálni mindenkinek az utat kellő felkészüléssel.

Mit csinálnék másképp a mostani élmények tapasztalatai alapján?
Ráedzenék, sétálnék sokat macskaköves terepen nehéz táskával megpakolva, persze bármilyen edzés segít a fittségben, de specifikusan a hasonló mozgások, terepfutás vagy séta nagy táskával, hajolgatás, guggolás megpakolva, súlyzós edzések; ezek azok, ami kifejezetten jól jöhetnek és sok kellemetlenségtől óvhatnak meg, valószínűleg így az első hetemben is több élvezet lett volna.

Összességében mik a tanulságok?
Nagyon izgalmas volt ebbe a meditatív állapotba kerülni, volt több nap is, amikor azt éreztem, hogy nem én megyek az úton, hanem szinte vitt az út, magától jártak a lábaim és teljesen tudtam magam függetleníteni a fáradtságtól és a fájdalomtól (ezek voltak a legnagyobb félelmeim, mert általában igen nehezen viselem ezeket).
Egy hatalmas önismereti utazás, korábban azt hittem számomra inkább fizikailag lesz kihívás az út, de ehelyett sokkal inkább lelkileg volt megterhelő. Sem a férjemtől nem voltam ennyi időt távol az elmúlt 5 évben összesen! Sem a kényelem hiánya nem volt ennyire jelen az életemben kisgyerekkorom óta, nekem ez okozta az akadályok kb 85%-át, a maradék 10% volt az esős idő (4-5 nap) és összességében 5% körül volt a cipekedés, menetelés okozta kellemetlenségek.
Többen mondták és én is igaznak tartom, hogy a camino alatt olyan történeteket hallasz, amikkel dolgod van és olyan dolgokat élsz át, amiknek meg kell történnie. Ha olvastátok a Mennyei prófécia című könyvet, akkor pontosan tudjátok miről beszélek, ha nem akkor nagyon ajánlom ezt a könyvet. Ezek mind jelek.
Hogy egy történetet kiragadjak, Maggie nagyjából 3-5 percig beszélt arról, hogy az USA-ban milyen komoly problémát jelent a drogfüggők helyzete és hogy kriminalizálják őket, sok esetben börtönbe kerülnek emberek, pedig nem is bűnöző és leginkább kezelni kellene őket. Ekkor elkezdett beszélni egy fentanil nevű szerről, amiről sosem hallottam még korábban. Ópiumhoz hasonló, ugyanúgy gyógyászati célokra használták és rájöttek, hogy nagyon könnyen és olcsón elő lehet állítani. Néhány alkalom után függőséget okoz és ráadásul sok esetben ha beveszel “valamit” nem is tudod, hogy ez is van benne. Pont amikor ezt mesélte, elhaladtunk egy középkorú pár mellett, ahol a hölgy odaszólt, hogy ő is emiatt a szer miatt veszítette el a 26 éves atléta lányát, aki lesérült és az orvos fájdalomcsillapítót írt ki neki, majd átálltak erre, mivel kicsit olcsóbb volt mint a másik. Rászokott, egyszer túladagolta magát és meghalt. Az ő emlékére csinálta a camino-t. Ez az utolsó napon volt, és már tavaly is megcsinálta.
Nagyon örültem, hogy ezen a ponton napszemüveg volt rajtam, igazából köpni-nyelni nem tudtam, hogy ennek mennyi esélye volt, azt a hölgyet a párjával az egész út alatt sosem láttam. Maggie mondott rá valami ilyesmit, hogy igen sajnos mindenkinek van ilyen ismerőse, aki túladagolásban halt meg én pedig összekaptam magam és őszinte részvétet kívántam.
Nagyon örülök, hogy olyan helyen élek, ahol ehhez hasonló történetek elképzelhetetlenek, megfelelően ellenőrzik a vényköteles gyógyszerek és táplálékkiegészítő szerek összetételét és alapvetően is nagy a közbiztonság.

Amiről a végén még szerettem volna írni, az az út története. Tehát San Tiago (Szent Jakab vagy Saint James) Jézus egyik tanítványa volt és mikor megtalálták Santiago de Compostelában a maradványait, akkor az ottani erdő helyére építették fel a katedrálist, mely a méreteiből látszik is! A jelkép, a kagyló pedig azért lett, mert a zarándokok mindig kimentek Galíciába az óceánpartra, ahol ezek a hatalmas héjú kagylók voltak és ezt vitték haza bizonyítékként, hogy eljutottak a zarándokút végére. Ennek a helynek a neve egyébként Finisterre, ami a föld végét jelenti és régen tényleg azt gondolták, hogy ez a világ vége. A zarándokokok másik jelképe a Szent Jakab kereszt, ezt egy apácától kérdeztem meg, és azt mondta, hogy elvileg Jézus minden tanítványa másik féle keresztet kapott tőle és camino út jelképe Szent Jakab keresztje, ezentúl pedig a vándorbot, amit a modern zarándokok is használnak, illetve a száraz tök, melyet anno kulacsnak használtak. A zarándokok régen ezt a távot sokkal több idő alatt tették meg és evangelizáltak és keresztelték útközben az embereket, ehhez is kellett számukra a víz. A modern zarándokok ahogy leírtam inkább bélyegeket gyűjtenek különböző helyeken, hogy Santiagoban megkapják a bizonyítványukat az út teljesítéséről.

A táv amit az emberek megtesznek változó, a portugál úton a többség Tui-ból indul,  ami 120 km és ezáltal megkapható a tanúsítvány, melyet gyalogosan minimum 100 km, kerékpárosan minimum 200 km megtétele után adnak. Az zarándokok kb 20-30%a indult Portóból, azok többsége is a coastal úton. Találkoztam két nagyon kedves hölggyel az Egyesült Királyságból, akik szeptember elején indultak Lisszabonból, az a táv 600 km felett van. Találkoztam egy olyan sráccal is, aki Sagres-ből indult (Dél-Portugália) és akkor már 1000 km-nél járt és 6 hete volt úton. De a legextrémebb történet, hogy beszélgettem egy olyan kínai férfival aki idén nyáron indult útnak és már megcsinálta a francia utat, a camino del norte-t, most volt a portugál úton és már mondta, hogy a következő a primitív út lesz, bőven többet fog menni összesen 2000 km-nél és hónapokig lesz még úton.

Hát ilyen ez a camino, nagyon hálás vagyok, hogy részt vehettem rajta és két hetet szánhattam magamra kettesben a Jóistennel és néhány kivételes emberrel, akikkel megoszthattam ezt az élményt.

Bármilyen visszajelzésnek örülök, további kérdésekre is nagyon szívesen válaszolok! 🙂

Készítettem fotókat is az út alatt, nézzétek és olvassátok a képleírást vagy kommentárokat is hozzá. Itt láthatjátok a képeket.

A legjobbakat és bom camino (bom káminyó, portugálul) vagy buen camino (buen káminó, spanyolul), ahogy a zarándokok szoktak köszönni egymásnak az úton, hiszen az egész életünk az! 🙂

Tengermély tiszteletem, kedves Olvasó!

Közepesen sikerült teljesíteni a “majd most hamarabb jelentkezem” ígéretemet, úgy érzem szabadkoznom kell, hogy megint milyen nagysokára jelentkezem a következő hírlevéllel. Az igazság az, hogy túl sok minden történik megint velünk és kimondottan nehéz úgy találnom pár órát, hogy nyugodt körülmények között le tudok ülni a képernyő elé és fogalmazni. Szóval nem is ígérgetek többet, hogy mikor jön a következő rész. Jönni fog, ez tuti. De lehet, hogy türelemmel kell lenned, amíg újra jelentkezem.
Legutóbb volt egy kitalálós játék, vajon melyikünk írja a leveleket és most lehull a lepel: Domi/Döme/Brúnó vagyok (ki hogy ismer), én írom a hírleveleket és Kincső segít a korrektúrázásban és az ötletelésben, hogy mi is kerüljön bele az aktuális részbe. Ha kitaláltad, gratula érte! 🙂
Apropó múltkori rész: kipróbáltad esetleg a sárga leves receptet? Ha igen, hogy tetszett?
A mai részben folytatom a legutóbb félbehagyott történetet, mesélek milyen híreket kaptunk ami miatt nagy változások állnak előttünk és a szokásossá vált apró érdekességek rovatot is folytatom.

Kezdésnek egy kis retrospektív visszatekintés: kerek egy éve ilyenkor, augusztusban tartottunk ott, hogy friss házasként tervezgettük, hogy majd egy értelmes mennyiségű szünet után, kényelmesen, az esküvőszervezés fáradalmait kipihenve komolyabban elgondolkodunk majd róla, hogyan is lehetne nyélbe ütni a külföldre költözést. Ehelyett megkaptuk a hírt, hogy az akkori albérletből ki kell költözzünk és rohamtempóban kellett másik lakást találnunk Budapesten. Tavaly augusztusban költöztünk a Kupeczky utcából a Rottenbiller utcába. Budáról vissza Pestre, egy átmeneti lakásba, ami végül nagyon is kapóra jött nekünk és sokat köszönhetünk annak a lakásnak (és tulajának természetesen). De amiért felhoztam most ezt a témát: ez azt jelenti, hogy jelenleg egy éve tart már az Átmeneti Állapot nálunk. Átmeneti lakás, átmeneti munkahely. Keressük a helyünket a nagyvilágban éppúgy, mint a munkaerő piacon. A kettő összefügg, de szerencsére nem teljesen. A munkalehetőség, amit megkaptam tavaly év végén lehetőséget teremtett arra, hogy kiköltözzünk Portugáliába. Kincső munkahelye megengedte, hogy életszínvonal romlás nélkül tudjuk megvalósítani a kiköltözés időszakát. De mindkettő ideiglenesen. A letelepedés és a hosszú távú tervezés időszaka még nem érkezett el - és a következő időszakunk se erről fog szólni. Az Átmeneti időszaknak még nincs vége. Megterhelő tud ám lenni egy ilyen hosszú időszak,- főleg érzelmileg-, a sok bizonytalanság és folyton változó tényező miatt. Igénybe veszi az ember idegrendszerét, maximális hit és még több bátorság szükségeltetik. De a sok munka meghozza a gyümölcsét és nem feleslegesen kell kiállnunk a megpróbáltatásokat, ugyanis olyan élethelyzetet sikerül valószínűleg kialakítanunk, ami világszinten is megállja a helyét és jogosan lehetünk büszkék bárhol, bármikor. A prózai misztikumba burkolt utalásokat nemsokára kifejtem, miközben remélem, hogy nem őrjítelek meg teljesen ezekkel a félbehagyott, feszültségkeltő részekkel 😀

Lisszaboni kiruccanás: második felvonás. Ott hagytam abba, hogy a viszontagságos odautazás után nyugovóra tértünk cascais-i szállásunkon szombat este. Vasárnap reggel kicsit kapkodósan indult a reggel, nem túl sok órányi alvás után kelnünk kellett, mert a fotóssal volt korán találkozónk és indultunk ki az óceánpartra. A korai időpontra azért volt szükség, hogy elkerüljük a tömeget és az ideális fényviszonyok között tudjon kattogtatni Nóri. Mennyasszonyi ruha vasalás, cipőpucolás és kiadós reggeli után nekilódoltunk a napnak. Találkoztunk Nórival, hívtunk egy Uber-t és célba vettük a nap első helyszínét: Praia de Ursa, vagyis a Medve part. Odafelé útközben (és később a nap során) megismerkedhettünk Nóri nem mindennapi életével, izgalmas felfogásával és tanulságos cascais-i körülményeivel. Kiértünk a partra, amiről kiderült, hogy sokkalta gyönyörűbb, mint a képeken és tökéletes háttér lesz a fotózáshoz. Nóri elkezdett dolgozni, instruált minket vagy néha pont, hogy hagyott csinálni a saját hülyeségeinket és közben megörökítette a pillanatokat. Egészen más élmény volt így, egy évvel az esküvő után. Felszabadultan, nyaralási üzemmódban - ez lejön a készült képekről is. A fotóalbumba tettem párat az itt készült képekből.
Került egy kis túrázás is a programpontok közé, okos dolog volt váltócipőt vinni magunkkal. Fotó fotót követett és elkezdett erősödni a napsütés, így lassan elhagytuk a terepet és átmentünk a második helyszínre: közvetlenül az óceánpartra. Mezítláb a vizes homokban rohangálva, fröccsenős hullámokkal a háttérben, a végtelen horizontot kémlelve - élményszámba ment a lencsék túlsó végén pózolni. Kincső azt mondta, még sosem érezte ilyen sztárnak magát és hogy megfelelő körülmények mellett még ő sem utálja ha fotózzák, ami elég nagy szó. A fotózás után beültünk egy argentín étterembe ebédelni, elköszöntünk Nóritól, felvettük a cuccunkat a szálláson és elindultunk vissza a fővárosba, hogy átszeljük az országot vissza északra, Portóba. Visszafelé a HÉV szerű metró éppen működött, gond nem akadt a Cascais-Lisszabon vonalon. Áttekertünk a vasútállomásra és kezdődött az igazi bonyodalom. Délután 5 óra környékén járhattunk ekkortájt. Szembesítettek vele, hogy a sztrájk továbbra is tart és nem tudunk jegyet venni már a mai napra, csak az este 10 óra után induló járatra mert a többit vagy törölték a sztájk miatt vagy tele van a többi megváratott utassal. Elképedve álltunk a helyzet előtt, mert ez azt jelenti számunkra, hogy hajnali kettő óra után landolunk majd az albérletbe és másnap dolgozni kell. Elég kellemetlen. Ideadták a vonatjegyet, majd utána a kiadópult túloldalán odaszólt valaki a kasszásunknak, hogy nem lesz jó, mert éjszakai vágányfelújítás miatt, az út utolsó órájában át kell majd szállni vonatpótló autóbuszra. Amin nem lehet biciklit szállítani, ergo - az utolsó vonattal se fogunk tudni menni majd, tehát ma már nem tudjuk elhagyni a várost. Néztem, hogy lehetséges ez egyáltalán? Próbáltam elmagyarázni, hogy ha másnap a hajnali vonattal indulva se érek már be az irodába munkakezdésre, nekünk ez többletkiadást jelent de ő csak vonogatta a vállát és ezt mondta: “de hát sztrájk van, tudod jól” és ezzel el lett intézve részéről. Bénult tehetetlenségben krízis megbeszélést tartottunk, hogy akkor most mi legyen!? Jobb ötlet híján foglaltunk egy szállást valahol a közelben, értesítettük a munkáltatóinkat a helyzetről, szereztünk vacsorát és próbáltuk a helyzet abszurditását szarkasztikus humorrá változtatni. Még mindig hitetelenkedve, kialvatlanságtól gyötörve megkerestük a szállást és álomba ájultunk. Másnap egyeztettünk a feleteseinkkel és mindketten kivettünk aznapra egy kényszerszabadnapot. A Jóisten áldja meg ezeket az embereket, hogy ilyen rugalmasak és megértőek voltak velünk és gond nélkül elfogadták a helyzetet. Szóval lett még egy fél napunk Lisszabonban. Azzal kezdtük a napot, hogy megvettük a vonatjegyet egy koradélutáni járatra, hogy a visszautunk biztos legyen. Mint kiderült, a sztrájkot közel kizárólag a hétvégéken tartják, szóval ezúttal nem húzza keresztül a számításainkat. A kapott fél napot a Tejo folyó partján ücsörögve töltöttük és egy nagyon fontos és hosszú beszélgetésünk következtében megállapodtunk a Lisszaboni Egyezményben. A helyzet az, hogy nem jött be annyira Portugália, mint amennyire számítottunk rá. Megegyeztünk benne, hogy nem itt fogunk letelepedni; ez csak egy állomás és ugródeszkának ideális. Amíg itt vagyunk, addig élvezzük az ittlétet, nyaralunk és betudjuk ezt a bő félévet egy hosszúra sikeredett nászútnak. Hogy hova tovább? Azt nem tudtuk még; elkezdünk dolgozni rajta, hogy kitaláljuk hova és mikor fogunk költözni innen. De szeretnénk menni. Amíg az ember nem éli át, nincs tapasztalata, addig elképzelésekre és feltételezésekre tud támaszkodni. Most, hogy itt töltöttünk hónapokat, tapasztalatból mondhatjuk, hogy nem ezt a helyet keressük. Nyilván, meg lehetne oldani, hogy kialakítjuk az életünket itt is - de nem akarjuk. És meg is érkezett a jó döntést követő zsigeri érzés: a feszültség feloldódása. Tudod,olyan mint amikor teleszívott tüdővel egy jó darabig csak pici levegőket veszel (mert az is az is elég), de utána amikor végre kifújod az összes levegőt és megszűnik az a feszültség érzés. Na olyan. Azóta, hogy ebben megegyeztünk, látványosan javult a közérzete és idegállapota mindkettőnknek.
Konklúzió: nagyon nyűgös, képekben gazdag és még inkább tanulságos volt a lisszaboni kiruccanásunk.

Ez elég régen volt már, egész nosztalgikus visszatekinteni erre a tanulságos útra. Azóta is jó sok minden történt velünk, kezdem a legfontosabb fejleménnyel: a jelenlegi munkáltatóm, akivel fél évre szóló határozott idejű szerződést írtam alá a meghosszabbítás potenciális lehetőségével - úgy döntött, hogy nem fogja meghosszabbítani határozatlan idejű szerződésre. Ami azt jelenti, hogy szeptember 1-től nincs munkám. De ennek örülünk! 🙂Ez a munkahely nem volt egy jó munkahely, és amúgy se szívesen maradtam volna és már el is kezdtem gondolkodni időközben a váltáson. Mindeközben kiderül, hogy Kincsőnek se tudják elintézni, hogy megmaradjon a munkahelye, így ez azt jelenti, hogy szeptembertől mind a ketten munkanélküliek leszünk. Pánik hangulat helyett inkább izgalommal töltött el minket ez a hír. Mert ez azt jelenti, hogy az a tényező, ami miatt Portóban KELLETT maradnunk - az megt. Miénk a világ, mehetünk ahová csak szeretnénk. A munkát meg úgyis megoldjuk majd.

A hírlevelet se egyszerre írom, hanem szakaszosan. Mikor a korábbi sorokat írtam még tényleg teljesen bizonytalan és kérdésekkel teli volt a helyzetünk. Időközben a dolgok változtak és a mai napon, amikor a hírlevelet ki is küldöm már egészen más a helyzet. Elkezdtem jelentkezni munkalehetőségekre, de ezúttal főleg távmunkákra. Ideális esetben, ha összejön valamelyik, akkor nem vagyunk helyhez kötve, mehetünk ahová csak szeretnénk ÉS még munka is van. A lényeg, hogy a kettő egymástól független lehessen. A jelentkezések elég széles geográfiai skálán mozognak: spanyol, svéd, kaliforniai, skót, dél-afrikai és vietnámi cégekhez adtam be a jelentkezésem. Ezek közül az utolsó 3 hívott be interjúzni és egészen messzire jutottam már és a végén nekem kell majd választanom a kínálkozó lehetőségek közül. Ez azt is jelenti, hogy globális mérce szerint is értékelhető tudásom és képességeim vannak és ez büszkeséggel tölt el.
Legközelebb beszámolok róla, hogy mi lett végül a munkakeresés sorsaés mire legközelebb írok, addigra kitaláljuk mit kezdünk a helyzettel, hova és mikor költözünk majd. Egyet ígérhetek: jó lesz! 😀
Kincső terv szerint most pihenni fog egyet, abszolút meg is érdemli, az elmúlt 4 és fél évben keményen dolgozott, néha helyettem is, ugyanis volt jó pár hónap ezidő alatt, amikor én voltam munkanélküli és Ő tartotta a hátát a kapitalizmus kíméletlen igényeivel szemben. Az elmúlt egy évben, mióta felmondott a kollégája és rábízták “ideiglenesen” a munkáját - azóta is rajta maradt és lényegében két ember helyett dolgozott és el is fáradt benne rendesen. Mindez persze a közös életünk kihívásai mellett: esküvőszervezés, kiköltözés. Szóval megérdemel egy jó adat munkanélküli pihenős időszakot. Szerencsére nem kell aggódnia senkinek az anyagiak miatt, mert az én munkámból származó jövedelem biztosítja kettőnk számára is a gazdasági hátteret. Pihenés után pedig majd kitalálja mit is szeretne kezdeni a karrierje következő szakaszában. Szóval izgalmas időket élünk.

Közben voltak több alkalommal is látogatóink: járt nálunk Anna, a szüleim és Mara is harmadmagával. Izgalmas és régi-új élmény látni a várost a túrista szemével, kicsit kiszakadni a mindennapokból és élvezni a város adta lehetőségeket. Rácsodálkozni és átélni azokat a különbségeket, amik eltérnek a magyarországi léttől. Megmutatni, milyen is az életünk újabban idekint, távol otthonról és mégis otthonosan. Fura mód, segít is az identitás alakulásában, hiszen ha látogatóba jönnek hozzánk, akkor az azt jelenti, hogy mi itthon vagyunk és megmutathatjuk a helyi nevezetességeket és mesélhetünk az élet másságáról, hiszen ez számunka nyilvánvaló már. Köszönjük, hogy itt voltatok, jól éreztük magunkat nagyon a társaságotokban! 🙂

Július vége-augusztus eleje számunkra egy különleges időszaka az évnek, ilyenkor van ugyanis a házassági évfordulónk, Kincső és az én névnapom is és Kincső születésnapja. Mindez a sok nevezetes ünnepnap két héten belül. Megünnepeltük magunkat finom ételekkel, egy remekbe szabott Ludovico Einaudi koncerttel és egy utazással, mégpedig Budapestre. A Magyarországra utazás üdítő és egyben fura volt így pár hónap kint lét után. Jó volt hallani magyarul beszélő járókelőket és boltos nénit, vettünk egy rúd finom kolbászt, de mindeközben tényleg nehéz megérteni sok ember miért feszül annyit és miért nem lehet olyan mosolygósan, segítőkészen hozzáállni egymáshoz, mint ahogy ezt itt Portugáliában olyan könnyen megszoktuk már. 

Nagyszabású terveink vannak még a nyárra:jövő héten elmegyünk pár napra nyaralni országhatáron belül, utána pedig augusztus utolsó napjaira nyakunkba vesszük Európát. Igor barátomék esküvőjén van jelenésünk Kréta szigetén és az olcsó repjegyek miatt úgy megyünk, hogy Porto-Madrid-Kréta-Marseille-Porto. Szétnézünk a városokban, megnézzük magunknak a nevezetes krétai kecskéket, ugyanis itt egy külön kecske faj,a kri-kri él és a vadonban kószálnak még most is sokan közülük). Szeptember első hetében pedig ismét vendégeink lesznek! 😊

Apróságok: 

• A kukásautó errefelé este jön, sötétedés után. Külön érdekesség, hogy van a tetején egy daru is, mert az utcákon lévő kukák mélyen a földbe vannak ágyazva és kell hozzá bizony egy emelő, hogy ki tudják üríteni ezeket.
• Project avokádó: még az albérletbe költözésünk legelején elkezdtünk kísérletezni, hogy tudunk-e növényt varázsolni az avokádó magból. Szerencsére a megannyi próbálkozás nem maradt sikertelenül, több is elkezdett gyökeret hajtani a kis fogpiszkálós vízben áztatott helyén és végül kettőt is át kellett ültessünk földbe. Szépen megnőttek, a szakirodalom szerint vissza kell vágni, de mi sajnáltuk szegényt ezért csak az egyiket vágtuk vissza (amelyiknek nem volt szép a levele). Meglátjuk mi lesz a különbség a kettő között idővel.
• Sirályok: intelligens és pofátlan népség. Rosszabbak, mint a galambok. Széttúrják a kukát, ha lehetőségét látnak rá, hogy ételmaradék legyen benne és több méteres körzetben szétszórják a kuka tartalmát. Gyakran és nagyot ürítenek, képesek fehérbe borítani egy-egy autót vagy akár ház oldalát is. A legrosszabb pedig a hangjuk: vinnyog, röhög, nyávog, sikítozik. Kimondottan idegesítő hangja van a legtöbbnek. Nem lett a kedvenc állatunk. (Én bírom őket- Kincső, az egyiknek a múltkor segítettem egy nejlonzacskót kinyitni, ami tele volt tésztával, mert ezen ügyködött, csak hát csőrrel olyan mintha egy kézzel szerencsétlenkedne az ember és érezte hogy segítek neki, mert megvárta és utána el is kezdett falatozni.)
• Évfordulós ajándéknak megkaptam az Ezerarcú hős c. könyvet, amit Kincső több mint két éve próbál beszerezni. Viszonylag régen adták ki magyarul utoljára, nem maradt belőle a boltokban, antikváriumokban és “lehetetlen” beszerezni egy kötetet belőle egy könyvforgalmazó szerint. Szerencsére állhatatos és türelmes hozzáállással mégiscsak lehetséges volt és Kincső kifejezetten szereti az ilyen kihívásokat! A könyvet, amúgy igen-igen tudom ajánlani bárkinek, aki érdeklődik a mitológia, a történetmesélés, a pszichológia, a filozófia, ugyanis ezeket köti össze ez a fantasztikus írás. Sokat tudnék még áradozni erről a könyvről, helyette inkább csak annyit mondok: ajánlom. És ha elolvastad már Te is, akkor bátorítalak rá, hogy beszélgessünk róla.
• Egyik nap volt, hogy bementünk a helyi zöldségeshez, megpakoltuk a kosarat szép, friss zöldséggel gyümölccsel, megyünk a pénztárhoz, a kasszás néni a kosár kipakolása előtt ránk néz és ennyit mondta: “várjatok, ez egy jó szám, ezt meg kell hallgatni” (portugálul persze). A rádió hangerejét feltekerte és meg kellett hallgatnunk ezt a helyi slágert: Como tu. Frankón addig nem kezdte el kipakolni a kosarunkat, hanem énekelgetve táncikálva megvártuk az első refrén végét és csak utána folytatta a megkezdett pakolást. 
• Ezen az éghajlaton minden szőr gyorsabban nő. Gyakrabban kell vágni a hajamat és borotválkoznom is. Kincső haja is látványosan hosszabb és a növekedés üteme tettenérhetően gyorsabb, mint korábban. A körmünk is erősebb. Nem tudom pontosan mi áll a jelenség hátterében. Lehetséges, hogy inkább az étrendben kéne keresni a választ, mint a környezeti tényezőkben, de Kincső a mexikói tapasztalataira alappozva azt mondja, hogy a meleg éghajlat és a párás levegő okozza, olyanok vagyunk mint a növények. :D De így már jobban lehet érteni hogyan lehetséges ilyen méretű és erősségű hajkoronákat növeszteni játszi könnyedséggel errefelé. 
• Általában van WC az élelmiszerboltban. Sokszor vettük már hasznát ennek a városnézős napokon. A nagyobb méretű boltokban pedig jellemzően van étterem rész is, melegétel pulttal, kávézóval. Volt már, hogy mi is csak ebédelni mentünk be egy boltba.
• Kimozdultunk több alkalommal is a városból és meglátogattuk a környékbeli nevezetesebb településeket: Aveiro délre, amit csak úgy becéznek, hogy Portugália Velencéje a csatornahálózata miatt. Braga, az ország harmadik legnagyobb városa és Portugália vallási központja. Ez a város gyönyörű ide kétszer is ellátogattunk és mindkét alkalommal megtekintettük a Bom Jesus- Jó Jézus templomot annyira különleges hangulatú.

Mára ennyi fért bele, kívánunk további kellemes időtöltést a nyár hátralévő részére és vigyázz magadra!
PusziPacsiÖlelés
Kukárék

Ja igen, és persze az elmaradhatatlan fotóalbum az aktualitásokkal:
https://photos.app.goo.gl/yVAgqnteBnUvjpnt6

Adjon Isten!

Hogy s mint, kedves Olvasó!? Elég régen jelentkeztünk utoljára, köszönöm a türelmet és bevallom őszintén: azért tűntünk el kicsit, mert nyaralunk. Ha az ember olyan helyen lakik, ahová mások is nyaralni járnak, akkor ha úgy állunk hozzá, akkor azt jelenti, hogy mi is nyaralunk. Folyamatosan. A nagy különbség, hogy kivételesen nem kell ehhez elutazunk. Amikor elmegyünk sétálni és naplementét nézni az Atlanti óceán felett, amikor eszméletlenül gyönyörű világklasszis helyeket látogathatunk meg és különleges/új ízeket kóstolhatunk a világ különböző pontjairól - akkor igazán könnyű összekeverni a dolgos mindennapokat a nyaralás gondtalanságával. A munkahelyi körülményeink még nem rendeződtek, bőven van elég stressz munkaidőben, ahhoz hogy utána mással se akarjunk foglalkozni, mint a pihenéssel és kikapcsolódással. Az életünk nagy kérdéseit megoldjuk majd később, most egy kicsit pihenünk és hagyjuk, hogy csak úgy történjenek a dolgok velünk. Ebbe viszont sajnos (vagy se) az is beletartozik, hogy munkaidőn kívül nem nézünk egyáltalán képernyőt, tehát a hírlevél írás is körülményesebb/lassabb.

A korábbi elképzelésekkel ellentétben, a mai hírlevéllel kezdve, mostantól előfordulhat hogy nem többesszám első személyben, hanem csak a magam nevében írok gondolatokat. Hogy mégis melyikünk az, most még nem árulom el, de ha van tipped, akkor írd meg válaszként melyikünkre gondolsz (a tippelős játéknak persze csak akkor van értelme, ha nem tudod biztosan, mert pl. már említettük korábban valamelyik beszélgetés során). 

Beindult a nyári szezon. De úgy rendesen. Érzésre olyan, mintha az egész június végig egy nagy egybefüggő falunap lenne a városban. Dodzsem körhintával, vattacukor és churros árusok, köztereken felállított mini színpadok megkérdőjelezhető szintű produkciókkal és hömpölygő embertömeg. Az egész eseményhalmaz kicsúcsosodása a Sao Joao (Szent János, de mi Keresztelő Jánosnak hívjuk) napja, az év legrövidebb éjszakája, nálunk ezt Szent Iván éjeként került be a köztudatba és kb semmilyen jelentőséget nem tulajdonítunk neki a modern időkben. Bezzeg itt. kb hasonló szintű felhajtás övezi ezt a napot, mint nálunk a karácsony. Időtartam szempontjából is. Előtte utána egy héttel fixen csak erről van szó, de inkább egy hónapon keresztül. Megvan a maga szokásrendszere és kötelező dekorációs elemei. Nagyon könnyű párhuzamot vonni a karácsonnyal, ugyanúgy fényfüzérekkel dekorálják ki a köztereket, mindenki csak erről beszél a dátum közeledtével és persze ugyanúgy megosztja az embereket: van aki imádja, van aki minél messzebb menekül előle. Tipikus szokás ilyenkor frissen sült szardíniát enni és a legbizarabb dolog: mindenkinél van egy színes, sípoló játék kalapács és azzal püfölik egymást. Finoman persze, de attól a hangja még ugyanúgy idegesítő és szórakoztató egyszerre. Megvan a háttértörténete ennek a fura szokásnak, mégpedig egyfajta udvarlási szertartás volt régen. Tudod, mint amikor az óvodában a kisfiú meghúzza a kislány haját a homokozó szélén és ezzel fejezi ki, hogy tetszik neki. Ugyanez, nagyban. Régi időkben nem játék kalapáccsal hanem a hagyma mikor kivirágzik, azzal a hosszú szár végén ülő, bojtra emlékeztető virágával érintették meg a fiatalok annak a fejét, aki tetszett nekik. Azóta kicsit elharapódzott és boldog-boldogtalan, totyogós és idős ugyanúgy csapkod a sípoló kalapáccsal. Szokás még ugyanúgy ezen a napon a tűzijáték és a papír lampionok eregetése. Olyannyira, hogy aznap éjszakára a város feletti légteret is lezárják ideiglenesen.  Letűnt szokás még a máglyaugrás, ezt szerencsére (vagy sajnos, mindenki döntse el magának) mára már betiltották. Az egész városban egy talpalatnyi földet sem lehet találni szabadon, ebből a szempontból pedig inkább a szilveszter éjszakára emlékeztet. Azzal a hatalmas különbséggel, hogy kellemes 26 fok van a téli csizma helyett. Dekoráció szempontból is megvan a maga különleges eleme: a bazsalikom. Úgy, mint karácsonykor a fenyőfa, itt ilyenkor a bazsalikom uralja a terepet. A városban mindenhol lehet kapni cserepes bazsalikomokat, a fényfüzérek és papírdekorációk is ezeket mintázzák. Miért pont bazsalikom? Ennek is történeti, babonás okai vannak. Úgy tartották a helyiek, hogy ha bazsalikomot tesznek a bejárati ajtó mögé, akkor az távol tartja a rossz szellemeket. Amikor körbekérdeztem a kollégáimnál, hogy mi az oka a bazsalikomnak, akkor a legtöbben nem tudták, ezért az interneten kellett utána olvasnom, hogy mégis miért pont ezt a növényt ajnározzák és ajándékozzák ennyire ilyenkor. Bár ez nem olyan meglepő. Arra is kíváncsi lennék, hogy mennyien tudják, hogy mi köze egymáshoz a fenyőfának és a karácsonynak. 

Apróságok, amik történtek még velünk az elmúlt másfél hónapban: 

• Ellátogattunk az egyik biológiai parkba, ezt úgy tudod elképzelni, mint egy vadaspark nálunk. Vannak állatok, de nem ketrecbe zárva és amik vannak, azok se éppen egzotikusak. Őzek, kacsák, mókusok.
• Voltunk egy városi kreatív esküvői fotózáson, készült pár jól sikerült kép rólunk. Megkóstoltam először a francesinha-t (ejtsd: fránszeszinnyá), a helyik kedvenc és legérthetetlenebbül büszkeségként számontartott ételét (egy húsos szendvics toast kenyérben, szósszal leöntve, tükörtojással a tetején). 
• Felfedeztünk egy nagyon jó olasz éttermet, ahol különleges és ízlelőbimbókat gyönyörködtetően ízletes ételeket adnak. Nagy szó ez, errefelé kevés az olyan étterem, amit ennyire értékelni tudunk.
• Sikeresnek tudhatjuk be az első avokádó-nevelő projektet. Pár próbálkozás után sikerült végre az egyiknek kigyököreznie, kihajtani és megnőnie annyira, hogy végül el tudtuk ültetni virágföldbe.
• Kész lettünk az albérlet bútorozásával, berendezésével és az elmúlt hetekben, hónapok óta nem volt bútorszerelés, mozgatás, pakolás, miegymás hanem egyszerűen csak használjuk a lakást. Felemelő érzés!
• Kincső kitartóan tartja magát a kiköltözésünk óta elkezdett glutén-, és laktózmentes diétát és köszöni szépen, kimondottan jól érzi magát vele.

Még júniusban az egyik hétvégén ellátogattunk Lisszabonba és hát finoman szólva is elég kalandosra sikeredett. A kiruccanásunk. Az utunk apropója egy kedves felajánlás volt. Nóri (egy magyar nő, két gyermekével Lisszabon agglomerációs övezetében lévő Cascais nevű városban él és fotózással foglalkozik és az egyik Facebook csoportban vettük fel vele a kapcsolatot) felajánlotta, hogy csinál rólunk esküvői képeket ingyen 1-2 tengerparti helyszínen, ha cserébe használhajta majd őket a portfóliójába. Nem sokat kellett gondolkodnunk rajta, hogy éljünk-e a lehetőséggel. Találtunk egy mindenki számára alkalmas hétvégi időpontot és beírtuk a naptárba. Nagyon jól jött ez a lehetőség, mert amúgy is gondolkodtunk ilyesmin, az esküvő napján nem igazán tudtunk kreatív fotókat készíteni és hát ezek a tájak amúgy is szemet gyönyörködtetőek.
Az eredeti elgondolás szerint vasárnap reggel lett volna a fotózás, mert akkor jók a fények a parton. Viszont ha vasárnap reggel már Lisszabon külvárosában kell lennünk, akkor inkább nem szívattuk magunkat valami rettenetesen kora hajnali keléssel, hanem inkább mentünk szombaton és várost nézünk. Ez volt a terv. A városnézéshez pedig jól jön majd a bicikli, mert itt Portugáliában ingyen lehet szállítani a bringákat a vonaton és ha lesz időnk, akkor kerekezünk egyet az ottani óceánparton is. Ennek megfelelően összepakoltuk a hátizsákot szombat reggel az esküvői ruhákkal, és másfél napi szükséges dolgokkal, felnyergeltük a lovainkat és kimentünk a vasútállomásra, ahol szembesítettek a ténnyel: vasutassztrájk van. Emiatt a következő vonat, amire tudtak jegyet adni nekünk és a két biciklinek 3 óra múlva indult csak, mert a 10 perc múlva induló járat már tele volt, és az utána következő kettő vonat pedig nem is indult a sztrájk miatt. Alternatívaként megvizsgáltuk még a távolsági buszt is, mert a honlapjukon azt írták, hogy elviekben lehet biciklit és szörfdeszkát szállítani rajta felár ellenében. Éppenséggel lehetett: beteheted a raktérbe a bőröndök mellé, ha befért valahogy. Köszöntük szépen, ennyit nem ért az egész, hogy a bringáinkat tönkrevágjuk egy 3 órás zötykölődéssel, a megfelelő szállításra teljességgel alkalmatlan helyen. Jobb híján elmentünk egyet tízóraizni és lófrálni az egyik közeli parkban, amiről kiderült, hogy nagyon szép és izgalmas közterület. A délután derekán érkeztünk meg végül a fővárosba, beültünk ebédelni egy fantasztikus nepáli étterembe, majd a fennmaradó nem túl hosszú időnk alatt várost néztünk még kicsit. Sötétedés előtt nekiindultunk a szálláshelyünket megkeresni Cascais-ban, a Lisszabonhoz közeli kisvárosban. 

A következő problémával az ottani HÉVnek megfelelő metró állomáson a jegypénztárnál szembesítettek minket: pályafelújítás miatt pótlóbuszok közlekednek ezen a hétvégén. Amin természetesen nem lehet biciklit szállítani. A bökkenő ezzel leginkább az, hogy Cascais 30 kilométernyire van Lisszabon belvárosától és egy órán belül sötétedett és nincs kiépített bicikliút, csak az egyetlen, gyorsforgalmi úton lehet csak arrafelé érdemben közlekedni. Lesz, ami lesz, el kell induljunk. Útközben, 3-4 HÉV megállónyival arrébb kiderült számunkra, hogy a pótlóbusz csak a belvárosi szakaszon helyettesít, szóval egy fél órányi bringázás után fel tudtunk mégiscsak ülni a szerelvényre, biciklistül. A nagy kérdés ugyebár, hogy ezt miért nem mondták el nekünk a jegypénztárban!? Megannyi izgalmat és kellemestől messze eső mennyiségű stresszt átélve tértünk nyugovóra. És ekkor még nem is sejtettük, hogy másnap mi vár ránk… De ezt majd csak a követező hírlevélben mesélem el.

Úgy gondoltam, hogy érdekes lehet az is, ha kicsit mesélek a mindennapjainkról. Egy átlag hétköznap úgy néz ki nálunk, hogy én felkelek 7 és fél 8 között. Az ébresztő fél8ra van beállítva, de jellemzően magamtól kelek valamikor előtte. Évek óta így van ez már nálam, mióta rájöttem mi a titka. Ébredés után egy pohár víz és fogmosás, egy kis átmozgató testmozgás a meggémberedett végtagoknak majd jöhet a léleksimogató kávé. Az egyik kollégám mesélte, hogy ő reggel nem ébredés után szokott kávézni mert az nem tesz jót a test biokémiai rendszerének. Pár héttel később Kincső is mesélt egy hasonló olvasás élményéről és ekkor eldöntöttem, hogy kipróbálom. A kutatásokról szóló cikkek egybehangzóan azt fedték fel, hogy érdemes várni egy kicsit a reggeli első kávéval, mert a test által termelt természetes vegyi anyagok amúgy is éberségre sarkallnak. Helyette inkább másfél-két órával ébredés után, amikor elkezd az önmagad által termelt serkentőszer mennyisége csökkeni.Cserébe viszont ha mégis ébredés után rögtön iszod, akkor a hatása jóval kisebb a koffeinnek és a rezisztenciát is növeli, szóval idő után még kevésbé lesz hatása rád a kávénak. Mindezek meggyőztek róla, hogy én is átálljak a délelőtti kávéra a reggeliről. Jó szívvel merem ajánlani, hogy kísérletezz vele Te is, ha szoktál kávézni, meglepően jól működött nálam és nagyon megdobta a koffein hatásának érzetét ez a kis apró módosítás a fogyasztási időben. Az első héten azzal kísérleteztem, hogy nem iszok egyáltalán kávét reggelre, de kimondottan hiányzott a reggeli kis rituálém, a meleg ital folyékony gondoskodása és maga az ízélmény. Szóval a köztes megoldás a koffeinmentes kávé lett, ami nem a tökéletes megoldás, hiszen a nevével ellentétben nem teljesen koffeinmentes, hanem inkább csak nagyon kicsi adagot tartalmaz ezzel az eljárással készített ital. De elég jó ahhoz, hogy kiváltsa a kívánt hatást. Délelőtt ha pedig érzem a szükségét, néha, akkor esetleg iszom egy rendeset 10 óra körül, de ez egyre ritkábban fordul elő.
Jól elkalandoztam a reggeli ébredéstől, de nem akartam a nagy felfedezésem megosztása nélkül tovább menni a beszámolóval. Szóval a kávézás közben általában olvasni szoktam. Jelenleg az utolsó oldalain tartok Harari legújabb könyvének. A szerző egy izraeli származású történész, akinek tollából származik a méltán híressé vált Sapiens és a futurisztikus hangvételű Homo deus. Az első könyvében az emberiség történelmének összefüggéseit boncolgatta, a másodikban a jövő lehetőségeiről beszélt, ezúttal pedig a jelenre fókuszál és aktuálpolitikai és szociológiai kérdéseket feszeget - olvasmányos és elgondolkodtató stílusban. Nagyszerű alapanyagul szolgál baráti beszélgetések beindításához, vagy egyszerűen csak a világ behatóbb megismerésére. Ha olvastad, szívesen fogadom a véleményedet, hogy hogyan tetszett. Ha nem, akkor pedig beszélgessünk majd róla akkor, ha már elolvastad a javaslatomra. A reggeli torna, kávé, olvasás után ha még nem ébredt fel Kincső, akkor általában kiédesgetem az ágyból. De sokszor ő is magától kel és erre már nincs szükség. Mielőtt elindulok munkába, beszélgetni szoktunk, összekészülődni, napot tervezni. Munkaidő után jelenleg nincsen semmilyen rendszeres elfoglaltságunk, minden napot együtt szoktunk tölteni. Jellemzően elmegyünk egyet sétálni a folyópartra, de legtöbbször egészen az óceánpartig, ami egy fél órás sétát jelent (csak az egyik irányba) és megbeszéljük a napi történéseket. Heti többször adódik, hogy el kell menni bevásárolni, ezt is ebben az idősávban szoktuk megejteni. Sötétedés után otthon vacsora, ami a legtöbbször hidegtál. Hal valamilyen formában, felvágott, ebédmaradék - lehetőségek, mint fehérjeforrás és mellé nyers idényzöldségek egy szelet kenyér, Kincsőnek rizspufi. Vacsorához műsor is dukál: a szemben lévő templomra jár egy megközelítőleg 20 fős galamb csapat aludni és minden nap, a nyugovóra tértük előtt megy a harc a helyekért. Tükrözi a hierarchiát, hogy melyik galamb hol alszik és bizony kemény szárnyverdesős csaták szemtanúi lehetünk olykor.
A músoros vacsora után fürdés és újabban a lefekvés előtti mindennapos tevékenységünk, hogy a Pillangó nevű kalandregényből olvasok fel Kincsőnek. Esti mese, felnőtteknek. Olyannyira jó a könyv, hogy néha alkudozni kell, hogy hány oldalt olvassunk még el, nehogy túlságosan későn legyen villanyoltás és emiatt fájdalmas a másnap reggeli ébredés.
Van, hogy a szokásos séta helyett bemegyünk a városba biciklicel és ott lófrálunk. Vagy sportnapot tartunk és futás a parton, szabadtéri vagy beltéri konditeremben izzasztjuk magunkat. További színesítésként néha-napján társasjátékozunk otthon, ugyanis a kedvenc, Everdell nevű megunhatatlan játékhoz vásároltunk egy kiegészítőt és ez csak tovább fokozta a játékhoz fűződő rajongásunkat. Lábjegyzet: annyira imádjuk ezt a játékot, hogy 2 évvel ezelőtt a leghallgatottabb spotify zenéink listáját is vezette a játék zenéje, sőt a játék lejátszási listájának egyik száma lett Kincső esküvői bevonuló zenéje is! :D
Ilyesféle apró, kellemes időtöltő tevékenységgel múlatjuk az időt. Igazából úgy vagyunk vele, hogy nyaralunk. Próbálunk minél többet pihenni, minél kevesebbet stresszelni, mert úgyis van elég belőle a munkahelyen. Szusszanunk egyet ez a sűrűre sikeredett év után és a következő nagy kaland (legyen az bármi is) előtt. Nem hajt a kényszeres sürgetés, hogy valamit mindig KELL csinálni, mert hát végül is nyaralunk. Hosszút, kiérdemeltet. 

Kultúrsokk görbe valamelyik mélypontján vagyunk (ha nem ismered ezt az ábrát, érdemes rákeresni, nagyon tanulságos és az ismeretével könnyebben megértheted a helyzetünket), hogy melyik hullámvölgy az nem egyértelmű, de az tény, hogy most inkább minden idegesít ami itt történik ebben az országban.
Mindig nagyon segítőkészek és ajánlkoznak, hogy segítenek, csak amikor ténylegesen csinálni is kell dolgokat, na akkor már egészen más a dolog. Most könnyen bocsátkozok általánosításokba és fókuszálok a negatívumokra.

Magyarországon is nagyon zavart már amikor valaki figyelmetlen, igénytelen a munkájára, és a nemtörődömségével másoknak okoz kellemetlenséget. Tudod, amikor csak legyintesz, hogy “jóvanazúgy”. Az eddigi tapasztalatok szerint egy Portugália általánosságban így működik és kiérdemelte így nálam a Jóvanazúgy országa címet. Annak ellenére, hogy földrajzilag és politikailag (és sokszor gazdaságilag is) egyértelműen Nyugat-Európához tartozik, ugyanakkor kulturálisan néhány dologban rosszabb, mint a Balkán.

Mesélek egy apró példát, hogy értsd jobban miről is beszélek. Az albérletben, ahová beköltöztünk süllyesztett LED lámpák vannak a plafonban. Amikor beköltöztünk már az egyik ki volt égve és kérdeztük a főbérlőtől, hogy mi legyen ezzel, kicseréljük mi és kifizeti, vagy megoldja ő. Azt mondta, hogy ne nyúljunk hozzá, küld majd szakikat akik kicserélik. Két héttel később kb meg is érkeztek. Nyilván, bármilyen előzetes értesítés nélkül egyszer csak, valamelyik nap délelőtt 11 órakor csöngettek. Még szerencse, hogy Kincső otthonról dolgozik, különben őszintén nem tudom ezeket a jellegű dolgokat hogy intéznénk. Hagyjuk is.
Megjöttek, megcsinálták, elmentek. Kincső közben dolgozott nem tudott velük aktívan foglalkozni. Miután elmentek vettük észre, hogy hogyan csinálták meg: az a lámpa, amit beszereltek totál más színű, ferdén rakták bele a foglalatba és a munkálatok közben a munkás az olajos kezével össze-vissza fogdosta a plafont a lámpa körül. Mert hát jóvanazúgy, megcsinálták, nem? És az egészben a leginkább bosszantó, hogy ha próbálod elmagyarázni neki később, hogy mi a baj ezzel egyszerűen nem értik miről beszélsz. Mindehhez 4-5 munkás kellett összesen, és összesen két alkalommal jöttek ki.

Voltunk még egy kortárs művészeti fesztiválon, amit a város egyik botanikus kertszerű parkjában rendeztek meg. Két nagyon jó okunk is volt rá, hogy elnézzünk arra: közel volt hozzánk és ingyenes volt! A fesztivál keretein belül részünk lehetett egy különleges orgonakoncertben, amit egy berlini művészpár adott elő. A dolog különlegessége és lényege az volt, hogy egy gépet alkottak amik az ember ujjait imitálják és ezt a gépet az orgona felé helyezve, elektronikus vezérlés segítségével mégis akusztikus hangokat tudnak generálni. Egyszerre akár több tucat hangot is meg lehetett így szólaltatni, szóval képzelheted milyen kakofónia volt ott. Inkább a kísérleti jellege miatt volt érdekes, mintsem kellemes élmény. Utána pedig meghallgattuk a művészpár előadását is, ami során meséltek a szerkezet fejlesztés menetéről, milyen hasonló próbálkozások voltak a történelem során és milyen távlati terveik vannak. Ez az előadás sokkal jobb élmény volt, gondolatébresztő ötletekkel, aminek kapcsán beszélgettünk is egy hosszabbat.
Az orgonakoncert mellett megnéztük egy marokkói amatőr cirkusztársulat előadását. Ügyesek voltak, szórakoztató és formabontó dolgokkal kápráztatták el bennünket. Csak egy pár példát említek: egy motorral száguldoztak kötbe-körbe a színpadon és közben, a mozgó motoron építettek piramist magukból, szaltóztak le róla és vissza rá. Egy másik katartikus pillanatban, a zenét szolgáltató DJ-t a pultjával együtt kiemelték a nézőtér mellől és feltették a színpadra. Ilyet se láttam még, vicces és közben ámulatbaejtő volt; jót szórakoztunk rajta. 

Valamelyik korábbi hétvégénken a városban haditengerészeti napokat tartottak és ennek örömére a portugál flotta egyik nagy büszkeségét, a Sagres (ejtsd: szágrezs) nevű árbócos hajót bevontatták a folyón a belvárosban lévő ikonikus hídig és nemcsak hogy megcsodálni lehetett, hanem felmenni a fedélzetére. A hajó körbeutazta a világot, 61 országban járt már és szolgálatban áll több mint 75 éve. Izgalmas története van; háromszor is átnevezték, a második világháború során is szolgálatát, a brazil flottának is része volt egy darabig.
Szóval a lehetőséget megragadva mi is megnéztük magunknak a hajót és a fedélzetre is felmentünk. A fotók között láthatsz képeket is róla. 
Tanulságos volt ott lenni azokon a pallókon, ami megjárta a világot és igazi inspirációként szolgált. Nem gondoltam volna, hogy egy hajó is képes erre. 

Gondolkodtam rajta, hogyan lehetne kicsit is interaktívabbá tenni ezt a hírlevelet, hogy valahogy elérjem: ne csak olvasni tudd, hanem széleskörűbben is átélni a minket érő élményeket. Persze, csak ha van kedved a szokatlan élményekkel való kísérletezéshez. Ebből kiindulva van egy ötletem: küldök egy recept ötletet. Valamelyik korábbi részben említettem, hogy a tipik portugál leves az egyfajta zöldségkrémleves. Legutóbb, amikor főztem otthon ilyet, csináltam két képet róla, hogyan is kell ezt elképzelni. És bárotítalak rá, hogy próbáld ki Te is!
Hozzávalók: répa, póréhagyma, sütőtök, (esetleg krumpli) bébispenót. Felaprítod nagyobb darabokra a zöldségeket, a bébispenót kivételével beleteszed egy lábasba, megfőzöd, leturmixolod, beleteszed a bébispenótot, még 2 perc rotyogás és kész. Ha teljeskörű kulináris élményt szeretnél, akkor csak nagyon-nagyon kevés sót tegyél bele és semmilyen más fűszert. Naturális ízek, már csak ilyen a portugál konyha. 

Nagyon sok mindenről akarok még mesélni, tényleg sok idő eltelt.

Legközelebb befejezem a lisszaboni kiruccanásunk mesélését, mesélek majd a sirályokról, a közlekedésről és a látogatóinkról! 

Hamarosan újra jelentkezünk, ígérem ezúttal hamarabb. 

Puszi,pacsi,ölelés
Kukárék

Szeeervusz Olvasó!

Most kicsit korábban jelentkezünk, kicsit kevesebb tartalommal. Engedd meg nekünk, hadd kísérletezzünk a jelentkezés gyakoriságával és az email hosszúságával. Hátha ezt szívesebben olvasod, mint a hosszabb leveleket. 

Mesélünk mi történt velünk az elmúlt két hétben. Az életünk kezd normalizálódni, a lakás bebútorozását befejeztük - vagy legalábbis felfüggesztettük egy időre, annyi bizonyos. A hétköznapok munkával telnek, munka után pedig sétálni szoktunk menni valami természetközeli helyre: vízpartra vagy valamelyik parkba. Újabban esetleg biciklizni. Bevásárlás, vacsora, egy kis frissítő testmozgás. És ennyi!
Fura módon jól esik az hétköznapok ismétlődése, megszokható ritmusa és átlagossága. De valljuk, nem csoda, hogy jól esik, hiszen tavaly november óta nem igazán lehetett ebben részünk. Durva belegondolni az elmúlt egy évben mennyi minden történt velünk: esküvő, költözés Budapesten belül, bokatörés- Domi, négy új képesítés megszerzése- Kincső, összepakolás, kiköltözés Portugáliába és az életünk elindítása itt. Leírni is hosszú �

A hétvégéink is hasonlóképpen nyugisak, pihentetőek. Előző hétvégén elmentünk az óceán parton hosszabban bringázni egyet. Korábban még csak dél felé jártunk, így jött a természetes igény, hogy ezúttal északnak vegyük az irányt. Kellemes 26 fok és égető napsütés dukált hozzá, szóval bőszen locsoltuk magunkat naptejjel. Mellékesen megjegyzem, hogy a színünk már most májusban egészen úgy fest, mint Budapesten egy jobban sikerült nyár után szeptemberben.

Útközben találtunk egy fantasztikus, szélesen elterülő, aranyló homokos partszakaszt. És ami a legjobb benne, hogy alig vannak ott emberek. Mondhatnánk, hogy érthető mert messzebb van már a várostól, de ha tíz perccel többet jöttünk a legforgalmasabb résztől, akkor lehet sokat mondunk. De nekünk ez jó! Ideális, strandolásra alkalmas partot találtunk, hurrá! Kérdezhetnéd, ez miért olyan nagy szám, hiszen ott az egész óceánpart végig!? De képzeld, errefelé a part közelében általában sok a szikla, ami alapvetően nem baj, csak nincs meg az a strand élmény. Tudod, hosszú, homokos part amíg csak a szem ellát. Van egy pár efféle homokos partszakasz, de amiket eddig találtunk ebben a kategóriában, az pedig mind heringtelep volt. Ide biztos fogunk még jönni gyakran! 

Továbbhaladva találtunk még egy laguna felett átívelő fa hidat, meglepően szépen kiépített bicikli utat, aranyos álmatag halászfalukat és nagyon sok óriás-hátizsákos túrázót. Elkezdtünk gyanakodni, különösen a táskákon himbálózó fésűkagylók miatt. Bizony kiderült, hogy ezek a nagy málhával megrakott utazók zarándok, akik az El Camino portugál szakaszán igyekeznek a spanyolországi Santiago del Compostela felé.  Utána olvastunk: megközelítőleg 240 km a táv, Portóból indul az út. Nagyrészt végig az óceánparton halad csodálatos panorámával és most figyelj! a szokásos gyalogos túra mellett legitim biciklivel is teljesíteni. Bingo. Mo.n úgyis terveztük a Balaton körbetekerést, a táv hasonló (a kaland-, és élményfaktor valljuk be azért nem teljesen ugyanaz) és arról beszélgettünk mi lenne, ha egyszer mi is eljönnénk majd erre!? Akár már az idei nyáron, ha belefér. 

A bringa túrázás mellett bóklásztunk még kicsit a városban. Lélegzetelállító virágcsodák kezdték megmutatni magukat a kora nyári időjárás örömére. Elkezdtek nyílni a rózsák és pár példánynak akkora a virága, mint a fejem. Az egyik utcán szelídgesztenye fák sorakoznak és most rózsaszínben pompázik az összes. Emlékeztet a valamikori albérletünk utcájára (Kupeczky), ahol ilyenkor tavasszal a galagonya fák borultak virágba.

Pár apró érdekesség, ami most még eszembe jutott:

A héten ettünk először cápát. Nem tudtuk, hogy az amikor megvettük, csak választottunk egy szimpatikusnak tűnő szeletet a halpultból a boltban. Mielőtt nekiálltunk megfőzni, elolvastuk a csomagolást, rákerestünk interneten, hogy mégis mi az és akkor derült ki, hogy kékcápa. És képzeld, kimondottan finom. Kellemesen puha, majdnemhogy krémes állagú a húsa, nincs szálkája és hát mégiscsak különlegesség. Domi kollégái, miután mesélte nekik azt mondták róla, hogy ez nem is cápa, mert túl kicsi hozzá! � Mármint, hogy a portugálok nem tartják annak, más nevük is van rá.

Sikerült találni végre a városban jó kávézót, ahol finom speciality kávéval szolgálnak ki. Több tucatnyi kávézót kellett végigpróbálni (végigszenvedni), mire sikerült 1-2-őt találni. Ez azért nagy szám, mert a portugálok patkányméregnek beillő ihatatlan erősségű kávét isznak, amit csak azért vagy hajlandó elfogyasztani, ha nagyon kell pörögni/komoly függőség alakult ki/nincs ott kávéfőző vagy nem kompatibilis an indukciós lappal, illetve ezek kombinációi. Ezek közül több is előkerült az elmúlt hetekben, de végre otthonról érkezett egy jó kis utánpótlás csomag speciality kávéval. :)

A lakás bútorozásának utolsó aktusaként feltettük a falra a képeket és régi jó barátként köszönt ránk az esküvőnkön közösen alkotott kép, a diplomaosztóra kapott alkotás és a madeirai kalandot megörökítő festmény. Most már igazán otthonos a kis lakásunk, vendégfogadásra alkalmas állapotban van, amire szükség is lesz, ugyanis a következő hónapokban lesznek látogatóink otthonról. �

Bármennyire is furán hangzik, de még mindig nehéz megszokni azt, hogy itt jó idő van. Kb mindig. Általános megkönnyebbülést jelent, hogy nincs az a nyomás rajtunk: ha jó idő van, akkor menjünk ki a szabadba és élvezzük, amíg csak lehet. Mert itt az a kiindulási alap, hogy jó az idő. Ha nem megyünk el túrázni ezen a hétvégén, akkor elmehetünk bármelyik másik alkalommal is, mert várhatóan akkor is jó idő lesz és nem kell megbirkózni az elmulasztott lehetőség miatt átélt szorongással (FOMO).

Zárásként pedig egy személyes gondolat, az identitás alakulásáról. Felszabadító érzés annak a tudata, hogy van választási lehetőség. Választhatunk úgy, hogy a helyi szokásokat és viselkedést magunkra vesszük, igyekszünk minél jobban megérteni és magunkévá tenni a helyiek gondolatiságát. De nem muszáj. Dönthetünk úgy is, hogy nem úgy viselkedünk mint a helyiek, hiszen mi nem vagyunk portugálok. Nem elvárható tőlünk és így nincs benne kényszer, hogy így tegyünk. A választás kényszere amilyen nyomasztó tud lenni néha, jelen esetben igazán szemlélet tágító és átélni ezt.

A korábbi hírleveleket pedig bemásoltam a madeirai kalandunk apropóján létrehozott blogunkra: https://kukarolyiek.blog.hu/
Ha van kedved nosztalgiázni, elolvasni a korábbi beszámolóinkat vagy a 2020-as élményeinkre is kíváncsi vagy, akkor jó böngészést hozzá.

Szokásos fotóalbum az aktuális képekkel: https://photos.app.goo.gl/9kAA6x8ewyUprXTQA

Itt a tavasz, Olvasó!

És a tavasszal együtt itt a negyedik hírlevelünk is.

A mai napon folytatjuk kicsit a helyzetjelentést, hol is tartunk jelenleg, mi minden történt velünk az elmúlt hetekben, majd megosztunk Veled sok apró izgalmas/furcsa/kellemes dolgot, amit tapasztalunk itt, Portugáliában. Ja, és elnézést a legutóbbi hírlevélben elkövetett hibáért a megnevezést illetően. Remélem ezúttal sikerült jól elküldeni a levelet.

Jelentem: révbe értünk. Megvan az albérlet, van benne minden szükséges alapvető szolgáltatás mint víz, áram, internet. Az összes kötelezően szükséges portugál dokumentumot megszereztem, a magyar dokumentumokat pedig leadtam. Most már nem csak a gyakorlatban, hanem hivatalosan, a nyilvántartás szerint is külföldön élő magyar vagyok-Domi. Albérletkeresés pipa, papírmunka pipa, egyetlen apróság nincs még teljesen lezárva, az pedig a lakásunk bebútorozása. Folyamatban van az is, újabban a hobbim a bútorszerelés és elég szép óraszámot tudunk felmutatni belőle heti szinten. Ennek következtében az albérlet egyre kevésbé hasonlít raktárra és mindinkább egy lakásra. Kész vagyunk az első körös lakberendezéssel és megállapodtunk, hogy mielőtt még teljesen kiégünk benne a következő hónapban nem fogunk ezzel foglalkozni és újabb használati tárgyakat beszerezni. Üdítő változatosság lesz!

Közben megy a munka mindkettőnknél, lehetne jobb is (nyilván, mindig), de nem vészes. Végre el tudtunk kezdeni kialakítani egy heti rendet, és így ismét a mindennapjaink része a rendszeres testmozgás. Nagy újdonság még, hogy pár napja Kincsőnek vettünk egy biciklit. Két hónap kihagyás után, de végre ismét tudunk együtt tekerni a város utcáin :) Sokkal könnyebb így közlekedni a városban, meg persze a gyakori hegymenet segíti a strandszezonra való felkészülést is! ;)
Van még egy dolog, ami fontos apróság. Amikor eldöntöttük, hogy kiköltözünk úgy indultunk neki, hogy mivel Domi munkaszerződése fél év határozott időre szól, Kincsőnek is ugyanúgy fél évig van lehetősége távmunkában dolgozni, így 6 hónap az amit biztosra mondhatunk, hogy maradunk. Utána majd eldöntjük, hogyan tovább. Mostanra biztosan kijelenthetjük: maradunk! Jó nekünk itt. :) Munkahelytől függetlenül is, de szeretnénk itt tölteni még időt, biztosan többet mint a maradék 4 hónap. Valahol mind a ketten tudtuk ezt már, és valljuk be: azért ez várható volt... De mostanra lett ebből bizonyosság. 

FIGYELEM! A következő sorok a nyugalom megzavarására kimondottan alkalmas tényeket tartalmaznak.
Sok lesz benne a pozitív, irigylésre méltó gondolat, ennek tudatában olvass kérlek tovább! 

Időjárás: Végérvényesen beköszöntött a tavasz, előkerült a dobozok mélyéről a rövidnadrág, a szoknya és a szandál - mert itt Portugáliában bizony már elég jó idő van ehhez. 20 fok környékén mozog jellemzően a hőmérő, de szebb napokon akár 24 fok is lehet. Dukál hozzá verőfényes napsütés, aminek hatására inkább 28-nak érződik olykor. Reggelente még 15-18 fok között mozog, ami azért nem kimondottan kellemes, pláne biciklizés közben, de déltől egészen naplementéig már általában csudajó idő van. Áprilisban.
Kíváncsian várjuk milyen lesz majd itt a nyári szezon!

Tüsszentés: itt nem szokás tüsszentés után egészséget kívánni. Az első pár alkalommal amikor feltűnt egyszerűen csak figyelmetlenséget vagy akár bunkóságot lehetett feltételezni. Idővel aztán kiderült, hogy itt senki senkinek nem mondja "Egészségedre!", még egy hatalmas ordítós tüsszentés után se. Apróság, de amúgy könnyen hozzá lehet szokni, hogy ne várja az ember a választ egy tüszi után és ne vágja rá kapásból, hogy Egi! ha valaki éppen tüsszent mellette.  

Igényesség: egészen elképesztő, hogy mennyire oda tudnak figyelni az apró részletekre, milyen igényességgel találkozunk nem várt helyeken. Nehéz megfogalmazni, hogy konkrétan miben is mutatkozik ez meg: egy boltnak a berendezése, wc-k a plázában, a templomban a virágok színe illeszkedik az oltáron domináló színhez. Jópár dolog, amivel kapcsolatban sokszorta figyelmesebbek honfitársainknál.

Bicikliutak: a városban nem igazán van kultúrája a bringázásnak. Legfeljebb a folyóparton látni gyakran biciklistákat, ami érthető, mert ott nincs szintkülönbség! :D. Bárhol másol a bringás nem kívánatos eleme a közlekedésnek.. Veszélyes szituk néha abból alakulnak ki, hogy az autósok egyáltalán nem számítanak arra, hogy ott bárki is közlekedhet biciklivel. Nincs mese, oda kell figyeljünk még jobban. Bringa utak is elég ritkán vannak, de a legmeredekebb mégis az (meglepően gyakran találkozunk azzal a jelenséggel), hogy a bringaútnak egyszer csak vége. Nincs tovább. Oldd meg, hogyan közlekedsz a továbbiakban. A fotók között találsz példát rá. 

Gyalogos lámpák: ehhez kapcsolódik, hogy itt máshogy működnek a gyalogos lámpák. Ha van egy kereszteződés lámpákkal, akkor Mo.-n az autós forgalommal megegyező irányban vált zöldre mindkét lámpa: a gyalogos lámpa is és az autós lámpa is. Portugáliában viszont ez időben elkülönül. Van egy olyan idősáv, amikor az összes autós lámpa piros és az összes gyalogos lámpa zöld. Példának okáért, ha úgy szeretnél átmenni egy kereszteződésen, hogy kétszer is keresztül mész az úttesten (mint egy négyzetnek az átlója), olyankor praktikus. De ha csak szeretnél továbbhaladni az út mellett azonos irányba, akkor várnod kell. Nem jobb, nem rosszabb - más logika szerint működik. Ja és még valami: nincs sárga jelzés az autós lámpán, amikor vált. Rögtön zöld lesz és indulhatsz.

A helyiek: Nemrégiben írtunk pár szót arról, mennyire segítőkészek. Most pedig írunk kicsit arról, hogyan is néznek ki. Ami legelőször feltűnt, még anno Madeira-n, hogy mennyire alacsonyak. Volt egy utazási napló szerű könyv, amit még annak idején olvastunk és a neve az volt: Országok, ahol mindig beverem a fejem (Demeter Hunor). Eszünkbe jut sokszor, mert mi is gyakran így járunk. Buszon, étteremben minduntalan akadnak plafonról lógó tárgyak, amibe igazán könnyen bele lehet akadni, nekünk legalábbis. A WC-k néha megmosolyogtatóan alacsonyak, kisebb mint egy gyerek méret a mi mércénk szerint. A képen látható, hogy nem ér fel a WC teteje az első sor burkolólap tetejéig, tehát alacsonyabban van mint a lábszár magasságunk. :D Nem ritkán előfordult, hogy egy étteremben ülve ha kihúzzuk magunkat, akkor egymagasak vagyunk a felszolgáló személyzettel.
Azontúl, hogy alacsonyak, arcvonásaikban egészen hasonlítanak a magyarokra - vagy mi rájuk. Egy utcán szembejövő járókelő néha zavarba ejtően tud hasonlítani egy-egy otthoni ismerősünkre. Nem az a tipikus mediterrán vonásaik vannak, mint Olaszországban vagy Spanyolországban látható.
Amiben viszont egyáltalán nem hasonlítanak ránk: a színeik. Szőkét errefelé látni igazából nem lehet, vagy ha mégis látunk valakit az utcán, akkor őróla általában hamar kiderül (a beszélt nyelvből), hogy bevándorló. Ugyanez a vörösekkel. Kék és zöld szemszínű ember is kevés él errefelé. Fekete, sötétbarna, barna minden árnyalata mind haj-, mind szemszín ügyileg. Ami azért is érdekes, mert a bőrszínük viszont nem olyan kreol, még a miénknél világosabb bőrszín és a szeplős emberek látványa sem ritka jelenség. Viszont szinte mindenkinek göndör, hullámos vagy csigás haja van. 

Cigaretta: rengetegen dohányoznak. Utcán, buszmegállóban, étteremben, bárhol. Egyik este pont azt fejtegettük mennyire bosszantó volt régen, amikor egy szórakozóhelyről hazatérve masszív füstszagú a ruhád, a hajad és mennyire jó döntés volt az a törvénymódosítás és kitiltották a legtöbb helyről a cigizést. Vagyis kijelölt dohányzóhelyre terelték őket. Na ez most igazán hiányzik. Képzeld el a szitut, amikor az eső ellen behúzódsz a buszmegállóba - sokan másokkal együtt. A rendelkezésre álló másfél négyzetméternyi helyre összesűrűsödött 10 ember közül szinte biztosan lesz olyan, aki rá fog gyújtani.  Az elkövetkező percekben választhatsz az elázás és a füstszag között. Éttermekben is sajnos előfordult már, hogy a mellettünk lévő asztalnál rágyújtott a vendég. Mindez teljesen rendben van errefelé, senki nem szól egy szót se ellene, de nekünk nagyon zavaró. 

Egyedül étteremben: minduntalan feltűnik nekünk egy apróság, ha étterembe megyünk. Itt teljesen rendben van, ha valaki egyedül ül be étterembe. Nincsenek olyan emlékeink, hogy otthon ennek ekkora kultúrája lenne. Ha beülsz valahova, akkor azt jellemzően társasággal teszed: családdal, barátokkal, kollégákkal. 

Beltéri játszóterek: a legtöbb plázában van játszótér. Bent az épületben. Izgalmas bukét ad a vásárláshoz a gyerekzsivaj. 

Állatok: gyakran találkozni szabadon kóborló állatokkal a parkokban. Kakasok csirkékkel, pávák, nyulak, papagájok. Egyszerűen nem lehet megszokni és még mind a mai napig mosolyogva lepődünk meg egy-egy állatka láttán.
Meséltünk már Zsanyiról? Nem csak a parkokban vannak ám állatok, hanem a háztartások táján is. A szembe szomszédunk kertjében él egy kakas, elneveztük Zsanyinak (azért nem S-sel, mert a portugál nyelvben keveset használják az s betűt és kb mindent inkább zs-vel mondanak). Zsanyi egy különleges kakas, mert igencsak túlbuzgó, mondhatni stréber. Ébren töltött ideje során 2, de maximum 3 percenként kukorékol, tehát hajnali fél6 és este 7 óra között igen-igen gyakran lehet élményünk a kakaskukorékolásban. Volt pár nap, amíg a kert átépítése miatt átrakták a csirkékkel együtt egy másik részére az udvarnak és már elkezdett hiányozni. Kincső azzal ugratta Domit, hogy biztos levágták és biztos a húsvéti asztalon landolt végül, mert idegesített mindenkit a kukorékolással. De szerencsére kiderült, hogy csak ideiglenesen helyezték át őket és Zsanyit újra láthatjuk, na meg persze hallhatjuk. 

Fák: sétáltál már eukaliptusz fák között? Annyira megnyugtató, kellemes illatot árasztanak ezek a szelíd óriások, hogy elképesztő, Kincső kedvenc fafajtája. Gyakran találkozni köztereken parafával is. Vicces, milyen szivacsszerű, puha kérge van ezeknek a fáknak. Meg persze Domi kedvencei, a pálmafák. Szerencsére abból is van bőven itt, az egyik kedvenc munka utáni sétálós helyünk is egy pálmafa liget a folyótorkolatnál. 

Leves: itt a leves egész mást jelent. 10 alkalomból 9-szer sűrű zöldségkrémleves. Pár zöldség összefőzve (jellemzően krumpli is van köztük, a sűrítő hatása miatt), leturmixolva és kész. Ami alapvetően nem gond, mert finom, csak hát nem túlzottan változatos, hogy mindig ezt eszik. Nemes egyszerűséggel sárga levesnek hívjuk, mert ha éppen nem krumpli, akkor van benne répa vagy sütőtök, amitől ugyanúgy sárgás lesz. 

Portugál konyhaművészet: fantasztikus alapanyagok vannak errefelé, rengeteg ízletes és különleges zöldség, gyümölcs. Jó minőségű húsok, halak, minden amire csak szükség lehet, hogy csodákat műveljen az emberfia a konyhában. Ennek ellenére meglepően unalmasak az autentikus helyi fogások. Egy szelet sült hús, krumplival. Szendvics. Bab, rizzsel. Mértéktelenül sok krumplit esznek köret gyanánt. Minden kicsit sótlan és naturális ízű. Úgy általánosságban rossznak egyáltalán nem mondható, de izgalmasnak se. A többi mediterrán konyhához viszonyítva méltán nem lett világhírű a portugál kulinária! :D

Magyar süti: az egyik aprósütemény a többtucatnyi közül a magyarokról lett elnevezve - mint kiderült ez számunkra, Domi egyik kollégájának fejtegetése után. Vicces, mert az éppen nem mondható el, hogy nem ismerjük, de távolról sem tartozik a legismertebbek közé. Linzer szerűség, félig csokiba mártva. De hogy mi köze a magyarokhoz - azt senki sem tudja.

Sokszínű városkép: hajmeresztő gyakorisággal tud változni a környezet. Egyik sarkon még citromfák tövében kapirgáló csirkéket látni, a következő sarkon pedig hatalmas ultramodern épületek tornyosulnak. Pálmafás kertvárosi rész, mellette imperialista korokból itt ragadt parkocska. Tegnapelőtti street art és évszázados épületek egymás mellett. Voltunk már más városokban, ahol ugyanígy mindez megtalálható, itt mégis más, mert nagyon gyorsan váltakoznak ezek a különböző stílusú részek. Sűrített élmény. 

Amilyen sokszínűre sikeredett témák ügyében ez a beszámoló, ugyanezt tükrözi az aktuális kép válogatásunk is. Most különösen ajánlom figyelmedbe, hogy nézd meg, vannak benne sztorik, amiket itt nem írtunk most le, csak kép van róla. Érdemes olvasni hozzá a leírásokat a kontextus miatt! 

Képek: https://photos.app.goo.gl/K9qr9t8aLKmbLxHj8

Olá, bom dia Olvasó!

Fogadd szeretettel a harmadik hírlevelünket!

Olá, bom dia!

Portugáliában így köszönnek az emberek egymásnak a délelőtt folyamán (délután már máshogy) és már kezdünk mi is egészen hozzászokni. Jelentés ügyében pedig egy üdvözlés, mint a szia és mellé (szinte) mindig egy jókívánság: legyen szép napod!
Lehet, hogy ettől a sok jó kívánságtól, a Jóisten kegyének hála és/vagy csak az idő múlása miatt, de a napjaink bizony egyre jobbak errefelé.
Jelentem túl vagyunk a kezdeti nehézségeken, most már kivirult a kedvünk - az időjárással együtt. Kicsit nehéz lesz most mosolygós hangulatban, verőfényes napsütéssel a háttérben mesélni az elmúlt két hét nehézségeiről, de legalább így hátha nem lesz túlságosan borús hangvételű - mint amilyennek megéltük őket.
 

Legutóbb ott hagytuk abba a történetmesélést, hogy megérkeztünk, elfoglaltuk az első szállásunkat és első nap körbenéztünk a városban. Az érkezés harmad napjától pedig elkezdtünk lakást keresni. Kiindultunk abból, amit otthonról hoztunk magunkkal: megkerestük mik azok az internetes platformok, ahol lakáshirdetéseket lehet találni, beállítottunk értesítőket, hogy az igényeinknek megfelelő lakásokról küldjön emailt. Közben párhuzamosan helyi Facebook csoportokban hirdettük magunkat, hogy keresünk lakást. Aminek következtében szembesülhettünk a lakáspiac legmélyebb bugyraival. Nagyon résen kellett lennünk, hogy ne essünk áldozatául csalóknak, márpedig a megkeresések komoly százaléka bizony rosszindulatú szándékkal vette fel velünk a kapcsolatot. Itt jegyezném meg, hogy soha ennyi ismeretlen emberrel nem chateltem, leveleztem telefonáltam, akik nagy része valótlan dolgokat állított, de olyan részletességgel, hogy az unokája XY mindjárt szülni fog, vagy egy Lujza nevű labradoruk és egyébként egy spanyol orvos ezért nem tud idejönni megmutatni a lakását…
A kínálati piacon pedig azzal kellett szembesülnünk, hogy az elképzeléseink másfélszereséért lehet találni albérletet, ami az igényeink kb felét elégíti ki. És abból is nagyon kevés van. Vagy nagyon gyorsan eltűnik a hirdetés. Pl. egyik reggel 20 perc nem telt el aközött, hogy megjelent és levették a hirdetést egy jó ár-érték arányú lakásról. Ekkora versenyre nem számítottunk, ilyen feltételek mellett nagyon nehezen vagy lassan fogunk tudni megfelelő albérletet találni-lametáltunk. Elkezdtünk hát alternatívák után kutatni: kérdezzük meg a helyieket. Történt egyik nap (munkanélküli napjaim egyik utolsóján), hogy elmentünk ebédelni egy helyi étterembe. A hely igencsak tele volt ebédidőben, így egy olyan 6 fős asztalhoz irányítottak minket, ahol már ült egy nő. A menü bogarászása közben a nő leszólított minket, hogy ez meg az a hal finom, ezeket javasolja. Játszi könnyedséggel, magától értődően vette fel velünk a kapcsolatot. Elkezdtünk beszélgetni és kiderült róla, hogy építész és van egy cége Lisszabonban, városfejlesztési projekteken dolgoznak és üzleti úton van éppen Gaia-ben. Most jött a polgármestertől. Itt azért kerekedett már a szemünk rendesen. Micsoda mázlisták vagyunk-gondoltuk.  Kaptunk az alkalmon és kifaggattuk hogyan érdemes lakást keresni szerinte és javasolta, hogy ingatlanirodáknál érdeklődjünk és az a kerület, ami érdekel minket ott hívogassuk az ingatlanügynököket, amit láthatunk az eladó házak oldalán. Mert itt az ingatlanirodák nem csak eladással, hanem kiadással is foglalkoznak.
Beszélgettünk még egy kis aktuálpolitkáról, kajákról és a városok közötti ingázásról. Kellemes társaság volt és számunka nagyon hasznos információval szolgált ez a beszélgetés. Kiderült, hogy a sógornője néhány éve Kecskeméten él és pont abban a Kodály intézetben teljesíti a mesterszakos tanulámanyait, ahonnan a gyakorló tanárok a zenei általános iskolákba kijártak hozzánk hospitálni a Kodály módszertan alkalmazásáról a gyakorlatban.
Hálásan megköszöntük neki és visszafelé úton már el is kezdtük begyűjteni az ingatlanügynökök elérhetőségét. A következő pár napban tucatnyi ingatlanossal vettük fel a kapcsolatot, kivétel nélkül kedves és segítőkész volt és kb ugyanazt mondták: sajnálják, de nem tudnak jelenleg kiadó albérletet mondani, ami megfelelne a mi paramétereinknek, ilyeneket mondtak, hogy  “ a piac túl száraz vagy jelenleg egyáltalán semmilyen kiadó lakásunk sincs”. Pedig nem voltak túl nagy elvárásaink: szeretnénk egy bútorozott, nem túl kicsi albérletet a város központtól 40 perc ingázásnyira max (ami a város kb kétharmada), értelmes áron. Olyan brutális kereslet túltengés van a piacon a bevándorlók miatt és a turizmus előtérbe helyeződésével a kínálat is sokat csökkent (nagyon sok tulajdonos inkább airbnb-n rövidtávra adja ki a lakását, nagyobb haszonnal), hogy teljesen felborult az egyensúly és a tulajdonosok válogatnak az érdeklődők között (egyik albérlet nézésnél közölték velünk, hogy csak aznap mi vagyunk a 7-ik látogatók) és olyan feltételeket szabnak, amilyet nem szégyellnek (két havi kauciót kértek egyik helyen + 8 hónapnyi lakbért előre). Időzítés szempontjából is elég kényelmetlen lehetőségeket ajánlottak, mert vagy erős sürgetés volt sokszor a tulaj részéről és látogatáskor kb a helyszínen kellett volna a döntést meghozni, hogy kivesszük-e a lakást vagy pedig azzal szembesítettek, hogy májustól elérhető a lakás. Időközben eltelt egy hét, elkezdett Domi is dolgozni megint és mivel bejárós az új munkája, ezért kevesebb időt tudott szánni aktívan a napjából a további keresésekre vagy akár csak válaszolni, hogy tetszik-e neki is a hirdetés. Elfogyott a 10 napnyi előre foglalt szállásunk és új otthon után kellett néznünk. Több oldalról is, de elkezdett szorítani minket az idő. Belekerültünk egy olyan idegörlő helyzetbe, hogy közel lehetetlennek tűnt lakást találni egyáltalán és nem tudtuk megközelítőleg se megmondani, hogy hány napra foglaljuk a következő szállásunkat. Pedig számít, hogy meddig maradunk airbnb-ben mert nem is olcsó, nem célszerű 2-3 naponta a 30 kilós bőröndünkkel lakóhelyet változtatni és amíg nincs meg a helyünk, addig nem tudjuk kiszállítatni a cuccainkat magunk után pl kritukusan hiányzott Domi biciklije (erről később). Az egyik napvégi óceánparti sétálásunk során megoldottuk a matek feladványt, hogy meddig éri meg milyen feltételek mellett csinálni ezt az életvitelt és szabtunk magunknak egy határidőt: március 15. Ha addigra nem találunk valami értelmes megoldást, akkor összehívjuk a krízis stábot. Spoleir alert: erre nem lett végül szükség! 
Elkezdtük ötletelni és megkérdőjelezni a módszereinket, hogy rájöjjünk vajon mit csinálhatunk rosszul vagy éppen csak máshogy, ami miatt ennyire nehezen boldogulunk ezzel a helyzettel. Hogyan csinálhatják vajon a helyiek? Ha én egy brazil gyarmatosító örököse lennék és a közbiztonsági helyzet romlása miatt, a családom védelme érdekében szeretnék Portóba költözni - akkor vajon, hogyan állnék neki a keresésnek. Elkezdtük felkutatni azokat a csatornákat, amelyeket kizárólag a helyiek használnak. Pl Google Translate segítségével portugálul ráírni a hirdetőkre a helyi jófogás.hu jellegű használtpiac oldalon (ahol kiskutya örökbefogadásától kezdve a használt Tesláig mindent megtalálsz - köztük albérlet hirdetéseket is) és ez már elkezdte meghozni a várt eredményeket. Mindeközben be kellett lássuk, hogy az elvárásainkból muszáj lejjebb adni, ha szeretnénk időben találni megoldást. Vagy emelni a büdzsén, vagy vállalni a külsőbb kerületekből ingázást vagy bútorozatlan lakásokban is gondolkodni. 7 albérletet mentünk el megnézni, több száz hirdetés szűrtünk meg, sok tucatnyi lakástulajdonossal és ingatlanügynökkel beszéltünk, de végül megtaláltuk azt az albérletet, ahová be tudunk költözni. Nagy menet volt, sok óránk és rafináltság van benne ebben az eredményben, de sikerült végül kerek két hét alatt albérletet találni. Eljött az ideje a hálaadásnak és az ünneplésnek!  Amiben végül kompromisszumot kellett kössünk az a bútor. Jó környéken, nem messze az óceánparttól, látszik az balkaból!!! közel a folyóhoz, Domi munkahelyéhez és a belváros is séta távnyira van. A kötvetlen környezet szempontjából is ideális, van a közelben több bolt is, a szomszég épületben edzőterem, és a legjobb az egészben: szemben lakunk egy templommal. Vicceskedve állapítottuk meg, hogy nem lesz szükség faliórára a lakásban, mert az ablakon kinézve látszik a templomtorony órája!  A galambok ide járnak esténként aludni és ez a legújabb kedvenc elfoglaltságunk esténként, hogy vizslatjuk a galambok szociális életét, hogyan verekednek egymással a jó alvóhelyekért. Mindezt a nappalinkból.
Fontos még, hogy olyan lakbérben sikerült megállapodni, amire nem megy rá a gatyánk és emészti fel a megtakarításunkat. Grátiszként a tulajdonos tud angolul, segítőkész és az első benyomások alapján nem az a típus, aki minél többet szeretne nyerészkedni a lakáson: elmondása szerint 8 másik ingatlanja van a városban, de amúgy dolgozik is mellette, szóval ez neki ez inkább csak mellékes. Korábban egy német srác lakott itt öt éven keresztül, ha neki jó volt, akkor jó esélyekkel indulunk, hogy nekünk se lesz a lakással sok gondunk. Viszont egyetlen ruhásszekrényen kívül semmilyen más bútor nincs az albérletben. Sőt…

"Nem otthon vagy.” Ezt a mondatot elég gyakran emlegetjük mióta kiköltöztünk. A Mo.n megszerzett tapasztalatok nemhogy nem segítenek az itteni léthez, hanem egyenesen félrevezetőek néha. Tudod, abból indulsz ki, hogy okééé, akkor most ez nem pont úgy van, ahogy otthon, de legalább érted mi történik. De megannyiszor jártunk úgy, hogy a gondolatok értelmezési halmazán kívül esett az, amivel szembesültünk.
Kint létünk legnagyobb kihívása is egy ilyen eset volt, ami szoros összefüggésben van egy másik nagyon-nagyon zavaró és érthetetlen dologgal a Portugál létben: a bürokráciával.
A lakást amit kivettünk amellett, hogy bútorozatlan, nincsen benne működő villany, internet és víz. Be van vezetve a lakásba, de nincs hozzá érvényben lévő szerződés a helyi közművekkel.

Igazából érthető a tulajdonos oldaláról, nincs gond azzal, hogy a bérlő vagy fizeti vagy nem, mikor és hogyan intézi a rezsi számláit - az legyen csak az ő gondja. De Mo.n ez mégis teljesen elképzelhetetlen. Kiköltözéskor pedig elvárás, hogy minden szerződést az ember mondjon fel és kulcsátadásakor ugyabban az állapotában adja vissza, ahogy ő maga is kapta. Nem is lenne vele nagy gond, sokan csinálják ezt errefelé. 

Csak amikor hozzáadjuk azt a mellékes információt, hogy minden ügyintézés fájdalmasan körülményesen zajlik, akkor kezd el igazán mélyülni a nyúl ürege. Jelen esetben így nézett ki az ügyintézés: kedden megkötöttük a szerződést, szerdán bement Kincső a közmű irodába az aláírt albérleti szerződéssel, hogy szeretnénk kérni a vízcsap megnyitását. Oké, vették, 2-3 nap múlva érkezik majd egy technikusuk, aki felméri a helyzetet. A technikus kijött pénteken reggel, majd közölte velünk, hogy nem jó a jelenlegi rendszer, mert januárban valamit változtattak az illetékes jogszabályokon és emiatt át kell szerelni valamit, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Mindezt nem velünk, hanem a főbérlővel telefonon keresztül egyeztette egy közel 20 perces puskaporos hangvételű beszélgetésben. A főbérlőnk azonnal felhívta az általa ismert vízszerelőt, aki ki is jött pár óra múlva, megcsinálta a szükséges módosításokat és akartunk szólni a hatóságnak, hogy akkor kész vagyunk azzal amit kértek. Közölték velünk, hogy ők bizony péntek délután már nem dolgoznak, majd hívjuk fel őket hétfőn. Hétfőn felhívtuk megint, mondta hogy majd délután kijön, kijött és megállapította, hogy ezúttal minden rendben van, szóval 24 óra múlva bemehetünk újra a hivatalba, hogy megkössük a szerződést, egyeztessünk időpontot és onnan számítva már csak 2-3 nap mire kijön még egy másik a technikus és leveszi a plombát és megnyitja a csapot. Remélem érzed Te is a helyzet mennyire komikusan és feleslegesen körülményes. Ennek hatására a lakásban egy teljes hétig nem volt vizünk. Amennyire lehetett mindent a lehető leghamarabb intéztünk a mi részünkről, egész egyszerűen a bürokrácia nem engedi, hogy máshogy (értsd: gyorsabban, egyszerűbben) történjenek a dolgok errefelé. És sajnos nem ez az egyetlen eset, hanem kb mindennel ugyanígy van. Internet szolgáltató, lakcím bejelentés, adószám igénylés. Hetekbe kerül egy-egy ilyen ügyet elintézni, rengeteg telefonálással (interneten intézni kb semmit nem lehet, vagy amit igen azt inkább ne válaszd mert még rosszabb, mint a telefonos/személyes mód) és megannyi újonnan szerzett ősz hajszállal lehet csak.
Képzelheted mennyire válságos hangulatban voltunk, amikor azt hittük, hogy már végre vége ennek a kálváriának, megvan a lakás, erre szembesültünk azzal, hogy áram, internet és víz nélkül mennyire nehéz meglenni napokon keresztül. Szerencsére mivel itt mindenki ennyire segítőkész, így meg tudtuk oldani, hogy bekérdezkedtünk a szomszéd konditerembe fürdeni, a szomszédoktól kértünk vizet mosogatáshoz és a közeli kávézóból tarháltunk vizet a felmosó vödörbe a wc öblítéséhez. :D Hétvégén pedig a városi séta közben kuncsorogtuk be magunkat egy szállodába, hogy “légyszi-légyszi, nagyon ciki, de szeretnénk lefürödni pár nap után” - és be is engedtek két takarítás között, pont a legnagyobb, luxuskategóriás lakosztályukba tudtunk menni fürödni. Küzdelmes pár nap volt, az eddigi ittlétünk mélypontja. Olyan mély nyomott hagyott bennünk, hogy azóta se öntjük ki jó szívvel a vízet a pohárból, mindig van 1-2 flakonnyi tartalék ásványvíz és minden nap hálát adunk érte, hogy le lehet húzni a wc-t és el lehet mosogatni. :D
De! Túléltük ezt is  Mindig az a jó a nehézségekben, hogy utána az ember átértékeli mennyi mindent képes elviselni és a határait kijjebb tolja.
Mikor ezt írom addigra már kezdtük egészen belakni a kis új otthonunkat. Vettünk pár bútort, hogy emelje az otthon töltött idő komfort érzetét, és továbbiak állnak beszerzés alatt. Pl. hétvégén tervezünk menni egy bolhapiac szerű használtbútor kiárusításra, hátha találunk kincseket.
Sokat dobott még a helyzetünkön, hogy múlt héten megérkeztek a cuccaink Mo.ról, a futárszolgálat ideért és rég’ nem tapasztalt kényelem kora köszöntött be újra: vannak ismét tányérjaink és bögréink nem csak egy  van ismét bicikli, ami rengeteg fejfájástól mentesít! Van váltócipő, csere ágynemű és más olyan dolgok, amire az ember egy átlag hétköznap bele se gondol mennyire tud hiányozni, mindaddíg amíg egy teljes hónapig nélkülöznie kell.
Vannak még sztorik arról, hogy milyen nehéz volt megszerezni Domi adószámát, mennyire problémás szállás között költözni egy bőröndnyi vizes ruhával vagy éppen küszködni az internetszolgáltató adminisztrációs hibájából fakadó ultra alacsony sávszélességgel - de mára ennyi nehézség elég volt. Már múlt idő. 

A mostanival szöges ellentétben legközelebb mesélünk arról, hogy miért jó itt lenni, milyen inspiráló személyekkel találkoztunk, kajákról és milyen vicces különbségek vannak a portugál és magyar kultúra között.

Aktuális képeket pedig itt találsz: 
https://photos.app.goo.gl/rNXr5AWxNcUkRmr46

Szeervusz kedves Olvasó!

Üdvözöllek a Kukárék Portugáliában hírlevél olvasói között, ez itt második bejelentkezésünk!

Remélem sikerült felcsigáznunk a múlt heti bejelentkezéssel és alig várod már a folytatást, hogy olvashasd: mi minden történik velünk mostanában Portugáliában.
Ha újonnan csatlakoztál, akkor külön szia, üdv az olvasók közt 
  

Most kedden volt három hete, hogy megérkeztünk de sokkal inkább három hónapnak tűnik. Jó sok víz folyt le azóta a Dunán - vagy éppen a Douro-n (a folyó neve, ami kettészeli Porto-t), folytatjuk onnan ahol legutóbb abbahagytuk: a megérkezés és az első szállás elfoglalásától.
10 napra foglaltunk szállást, ebből az első 4 napot töltöttük ezen a szálláson. Egy aranyos kis zugocska, kellemesen felszerelve és berendezve. Amire nekünk kellett arra pont elég volt. Kellemes apró meglepetés volt, hogy a szállásadó az asztalra készítve hagyott nekünk két poharat és egy koccintásnyira elegendő portói bort. Jóleső figyelmesség egy fárasztó nap végén. Elszaladtunk a boltba, hogy legyen mit vacsoráznunk és utána bezuhatnunk az ágyba. Az első este az új otthonunkban kellemesen és hűvösen telt. Ugyanis itt is tél volt akkor még javában, ami nem messze nem olyan hideg mint Mo.n (10 fok napközben pl), ellenben a házaknak nincs rendes szigetelése. Vagy egyáltalán bármilyen. Szóval amilyen idő van kint (kis túlzással) ugyanaz van bent is. Így viszont már egészen más a hőérzet és nem mondható kellemesnek. De feltűnően jól esett az érzés, hogy hetek után először vééégre már nem kell pakolni, vagy azon gondolkodni, hogy mit és milyen sorrendben fogunk pakolni másnap. Megérkeztünk :)

A külföldi utazások során az embernek leginkább az szokott feltűnni, ami másként van mint otthon. Értékítélet nélkül, pusztán rácsodálkozni, hogy mi a megszokott egy másik kultúrában. A külföldre költözés ennek a felnagyított változata, minden sokkal jobban hatással van az emberre, tehát a különbözőségeket is hamarabb és jobban észre lehet venni.

Az első este kellett rácsodálkoznunk (és utána még megannyiszor), hogy a dupla ágyra szánt ágynemű itt ugyanakkora, mint maga az ágy. Tehát nem kétszer egyszemélyes, hanem kétszemélyes. Az összes többi későbbi szállásunkon is ugyanígy. Na mármost egy igazi kihívás volt nekünk, és okozott pár vicces pillanatot. Érdekes volt kipróbálni, de megegyeztünk, hogy a saját lakásunkba mégiscsak maradjunk a jól megszokottnál.
Az első teljes, Portóban töltött napra városnézést és akklimatizációt terveztünk, s emiatt Kincső is kivett még egy nap szabit.
Elmentünk sétálni egyet, felfedezni a környéket; találkozni a várossal, ahol élni fogunk az elkövetkezendő időben. Kezdésként megkerestük a környék legjobb kávézóját Google ajánlás alapján és beültünk meginni egy finom meleg italt. Nem túl nehéz kávézót találni Portugáliában, minden második sarkon van egy pékség/kávézó/snack Bar/étterem, ahol kiélheti az ember a koffein utáni vágyát. Itt kicsit más a rendezési elve ezeknek a vendéglátó ipari egységeknek, nehezen választható szét a kávézó és a pékség, gyűjtő néven csak úgy emlegetik őket, hogy pastelaria, ami pékséget jelent (vagy inkább szó szerint tésztázót), de ezek azok a helyek, ahol a reggeli/délutáni/esti kávét is meg lehet inni. Szót kell most ejtenünk a portugál kávéról: Mo.n is nehéz volt olyan kávét találni ami mindkettő igényeinknek megfelel, mert Domi nem szereti ha fanyar ízű a kávé, Kincső pedig ha intenzív kávé íze van. Itt pedig kb csak olyan kávét lehet kapni, ami egyikünknek se tetszik igazán :D Borzasztóan erős, fanyar és keserű egyszerre. Tejet alig-alig tesznek bele és ha mégis, akkor az közel biztosan nem alternatív tej. A belvárosban lehet 1-2 helyen kapni alt.tejet (szóját, mandulát, zabot), de a külső kerületekben már egyáltalán nem. Cserébe viszont kimondottan sokat isznak belőle! Napi 4-5 az simán lecsúszik, ahogy látom a kollégákon, meg a pékségben lebzselő tömegeken.

Kávézás után megcsodálhattunk első alkalommal a város panorámáját, és elindultunk bóklászni a belvárosban. Van egy híres könyvesbolt, ami nem kevesebbet állít magáról, mint hogy a világ legszebb könyvesboltja. Illetve állítólag J.K.Rowling is inspirálódott itt és a Roxfort misztikus lépcsőinek van köze ezekhez a különleges lépcsőknek. Mi mást tehetnénk, mint megnézni a saját szemünkkel is - miután kivártuk a sorunkat a bejárat előtt kígyózó sorban. Bőségesen díszített kazettás mennyezet, fafaragások mindenhol, díszes üvegmennyezet és hát persze a már említett lépcső. Hangalatos kis hely, s ha az ember fia-lánya bírja a tömeget, akkor érdemes betérni ide egyszer, ha majd erre jársz. ;)
Ebédeltünk egyet, hamvazószerda révén indul a böjt, de közösen megegyeztünk benne, hogy egy nappal halasztjuk és még alkalmunk nyílt megkóstolni Porto egyik helyi nevezetes ételét: a pacalt. Bizony, itt is ugyanúgy megeszik a marha gyomrot, bár másféleképp' készítik el. Babbal, csülökkel egybefőzve, távolról sem olyan fűszeresen és rizzsel tálalva. Dominak jobban csúszik az ilyesmi, Kincső inkább kiélvezte az óceán közelségét és lazac steak-et kóstolt salátával. Mondanunk se kell, de mégis említésre méltó mert elsőre szokatlan volt: friss halból.
Hihetetlen mennyiségű halat és tengeri herkentyűket lehet találni a boltokban, és mivel ez az egyik ha nem a leginkább kedvenc étele mindkettőnknek, így kitaláltuk hogy halas/rákos/kagylós/polipos diétát tartunk a böjt alkalmából. 6 hétig hús helyett halakat eszünk. Ezt támogatja a helyzet, hogy Domi munkahelyén a menzán 3 féle menü közül lehet válogatni: húsos, vega vagy halas ételt adnak.

Ebéd után elindultunk, hogy megnézzük az Atlanti óceánt. Fél óra buszútnyira van a városközponttól, odafelé úton láttunk megannyi szépséges, csempe borítású templomot, irgalmatlanul sok pastelaria-t és pálmafákat. Nagyon tanulságos találkozni az óceánnal, ha nem volt még szerencséd hozzá, szívesen elmeséljük a saját meglátásainkat. Elementáris erővel csapódik a hatalmas víztömeg az útjában álló szikláknak és hullámtörőknek. Eszedbe juttatja, hogy milyen apró, törékeny kis porszemek vagyunk a természet szemében és alázatra nevel. Tisztelni kell az óceánt és nem feltétlenül az az első gondolat, hogy “húúú de szeretnék belemenni és megmerülni benne”-mármint Dominál, mert Kincsőnél inkkább az ezt el tudnám egész nap nézni, szívesen megtapasztalnám milyen érzés, ha benne vagy, csak ne lenne ilyen hideg. :D Egészen más élmény, mint pl az Adriai-tenger a maga nyugodtságával és általában kellemes hőmérseklétével. Kíváncsian várjuk nyáron mennyire változik meg ez a képünk róla, mikor már lesz olyan meleg, hogy egyáltalán bele lehessen menni - értsd 20 fok. Nyáron se lesz ennél melegebb, szörfözni itt mindig mindenki neoprene cáparuhában szokott. De a vadsága ellenére hipnotikus hatása is van, meghökkentően meg tudja nyugtatni az ember idegeit, ha csak leül a parton és bután bámul bele a végtelen horizontba. Szóval leültünk egy kicsit és átengedtünk magunkat az élménynek. A naplemente aznap sajnos nem látszódott, túlságosan párás/felhős volt az idő hozzá.
Hazafelé vettük az irányt és a következő időszakban mindennapossá vált rák vacsorával zártuk a napot.
Az első nap fantasztikus élményeit követően egy nem teljesen felhőtlen időszak vette kezdetét: az elkövetkező két hétben egyetlen dologra koncentráltunk, mégpedig a lakáskeresésre. Sokkal nehezebb, szinte már elkeserítő a helyzet a portói albérletpiacon, mint az elsőre egyáltalán elképzelni tudtuk. Pluszban mellé egy kis hadakozás a bürokráciával a megfelelő papírok beszerzése ürügyén. 

Innen folytatjuk, a következő hírlevél a megpróbáltatásokról fog szólni.

Pár apró érdekesség:

Időjárás: hirtelen változékony tud ám lenni ez az óceáni éghajlat. Ragyogó napsütés és egy órán belül pedig akkora zápor, amit még életünkben nem láttunk. Kicsavarja a kezedből az esernyőt - de amúgy is felesleges, mert alulról-oldalról mindenhonnan jön a víz. Nem feltétlenül esőcseppek ezek, hanem ködszerű, sűrű pára. Mo.n szoktuk mondani, hogy szitál az eső. Na kb ugyanaz csak sokkal erősebb kivitelben és néha orkán erejű széllel karöltve. Egy órával később pedig ismét süt a nap, felszárad a beton is, senki meg nem mondaná, hogy egy órája eső volt egyáltalán.
A másik izgalmas dolog, amivel szembesülnünk kellett, hogy milyen könnyen le lehet égni. Februárban. Borús időben. Bizony, felhős időben is simán sikerült megpirulni Dominak, szóval kíváncsian várjuk a nyarat.

Házsámok: kívülről teljesen logikátlannak tűnő káosz. Az egymás mellett lévő házak száma között néha több tucatnyi eltérés van - számozás ügyileg. Valószínűleg az az elv mögötte, hogy egy lakás - egy házszám, így pl ha egy épületben 10 db lakás van, akkor a legelső számát kapja az épület és a következő épület pedig 10-zel nagyobb számot. Ez akkor borul meg, amikor kertesházak sorában is látni össze-vissza ugráló házszámokat, ami néha csökken is. Bizony. Helyiektől kérdeztem, mesélték, hogy valóban kaotikus, és az még jobban bonyolítja a helyzetet, ha egy házat lebontanak, akkor az új ház az megkapja a régiét részben, de ha pl több lakás van benne mint a korábbiéban, akkor az utca végére csapják. Vagy megkülönböztető jelzőket használnak, hogy hanyadik emelet (eddig oké) és elhelyezkedés. Nem számok vannak az emeleten belül, hanem pl folyosón balra és elől (tehát a ház frontoldalán). Aztán, hogy kinek mi a balra és az elől, (hiszen ezek relatív meghatározások) - az már mindegy.
Mindebből kifolyólag egy-egy lakást megtalálni ha nem vagy helyi, olykor lehetetlen. Google maps nem ismeri ezeket és sokszor volt már velünk, hogy a térkép egész máshová mutatott, mint a valóság.

A portugál kedvesség: mindenki, mindenhol zavarbaejtően segítőkész. Legyen szó akár útba igazításról, cipekedésről, víz kunyerálásról (spoiler alert), ügyintézésről: az emberileg elképzelhető legmagasabb fokú önzetlen segítséget tapasztaljuk úton-útfélen. Példaként a legutóbb elkezdett és abbamaradt történet: egyik szállásról a másikra való átköltözésünk során az előbb említett okokból kifolyólag Google se tudta, hogy pontosan hova is kéne menjünk. Bőrönddel, táskákkal, zacskókkal küszködtünk a meredek és macskaköves utakon. A macskakő és bőrönd nem éppen jóbarátok, ezért Domi előrement felderíteni a terepet, hogy ne cipekedjünk feleslegesen. A felderítő hadjárat alatt Kincső hősiesen őrizte a csomagjainkat. Térkép alapján már meg kellett volna érkezni, de egyszerűen nem az a hely volt, ami a képeket látszódott. Szállásadónk éppen nem volt elérhető, így lassan felütötte fejét a pánik. Ahol a szükség, ott a segítség: egy helyi bácsi, aki látta Domit elszáguldozni az utcán harmadjára, telefonnal a kezében és láthatóan értetlenkedve, kijött a kapu elé segíteni. A nyelvi korlátok miatt kézzel-lábbal activity-zve próblták megérteni egymást, sikertelenül. Végül a bácsi karon fogta Domit és elvitte magával megmutatni, hogy hol is van pontosan a cím. 3 és fél utcasarokkal arébb (ami egyben kb 20 méter szintkülönbséget is jelent), de végül meglett a szállás. Gyors kulcsátvétel után Domi visszaszaladt Kincsőért és már együtt hoztuk fel a nehéz bőröndöt a frissiben megtalált szállásra. A bácsi segítsége nélkül lehet egy pár óráig is eltartott volna ez a keresés.

Ellenőrzés a tömegközlekedési eszközökön: az ellenőrök a megállóban várnak, felszállnak a buszra és lecsippantanak mindenkit a kis kézi számítógéppel. De! A busz addig nem indul tovább, míg végig nem érnek az összes utason (az éppen leszállni készülőkön is), és ha találnak érvénytelenül utazó embert a járaton, akkor leszáll velük együtt és a megállóban intézik a továbbiakat. Így közel lehetetlen bliccelni, nem is szokták reckírozni a helyiek - érthető módon.

Csempe mindenhol: ezen a napos és nedves éghajlaton kézenfekvő megoldás a házakat kívülről csempével borítani, a vakolat ugyanis lemálik, megpenészedik, hamar csúnya lesz. A csempe viszont ellenálló és akár le is lehet mosni könnyedén. Alternatíva még a márványlappal, vagy más hasonló, otthon főleg járólapként használt elemekkel borítani. A ház burkoláson kívül pedig iszonyat sokféleképpen felhasználják itt ezt az anyagot. Sok szép csempét láttunk, fotóztunk, megosztok majd Veled is párat a képesalbumban.

Képeket pedig itt találsz:

https://photos.app.goo.gl/oZtABx57fsh5XMkB6

Szia, kedves Olvasó!

Üdvözöllek a Kukárék Portugáliában hírlevél olvasói között!

tt az első hírlevél, egy kicsit retrospektív hangulattal, ugyanis kezdésként arról mesélünk: miért költöztünk el az országból és miért éppen Portugáliába; az előkészületekről és összepakolásról, illetve a megérkezés utáni első két hétről és megpróbáltatásiról az új otthonunkban.

Köszönjük, hogy érdeklődsz a sorsunk iránt és olvasol minket! <3

De mielőtt elmerülnénk a szótengerben, engedj meg nekem pár szót magáról a hírlevélről.

Keretezés:

Egyértelmű, rendszerezett gyakoriságot nem tudunk megígérni. Pár hetente bejelentkezünk, amikor épp' van miről mesélni és amikor tudunk időt szakítani az összegzésre. Valljuk be, az óceánparton sétálgatás túlságosan is csábító alternatíva :D De aggódni nincs miért, jövünk és mesélünk, legyen az bármikor is!

A hírlevél hangvétele bizalmaskodó, néhol akár intim is lehet, lendületes és humoros stílusban. Vagy legalábbis próbálkozunk vele, hogy néha viccesek is legyünk :D aztán, hogy sikerült-e azt majd megmondod Te :)

Bő lére eresztve, kifejtősen, néha elkalandozva. Úgy mintha leülnénk beszélgetni egy kávé mellett és megkérdeznéd, hogy "Na miújság?".
A leveleket mindig Neked címzem, első szám második személyben, de tudj róla kérlek, hogy sokan mások is ugyanezt a levelet olvassák, ugyanezzel a megszólítással - nézd el nekünk kérlek, hogy nem tudunk mindenkinek személyre szólóan külön levelet írni.
A megfogalmazás viszont mindig az lesz, hogy mi, ugyanis elválaszthatatlanul együtt csinálunk mindig mindent, vagy ha mégsem akkor később úgyis megbeszéljük :) Néha persze azért szükség van arra is, hogy valamelyikőnk a saját szemszögéből mesélje el a történteket - de ezt úgyis látni fogod magad is. 

Válaszokat a levélre szívesen fogadunk, sőt, bátorítunk, hogy ez ne csak egy tájékoztató jellegű hírfolyam legyen, hanem egy párbeszéd. Szóval bátran kérdezz, ha valamiről szeretnél többet megtudni, vagy nem tudtuk kellően érthetően elmesélni elsőre.

Ha pedig meguntad a történeteinket, írd meg kérlek válaszban, hogy szeretnél leiratkozni a hírlevélről.

Miért éppen Portugália?

Hasznosnak tartom mesélni kicsit az előzményekről, hogy egyáltalán mit keresünk mi itt. Pár éve már, hogy először felmerül a gondolat bennünk és lassan, de biztosan érlelődött bennünk, hogy egyszer majd vesszük a nagykabátot és világgá megyünk.

A dolog kétoldalú: az egyik, hogy a külföldre költözés egy olyan kaland, élettapasztalat, amit nem akartunk kihagyni. Más kultúrával testközelségből megismerkedni, de nem csak egy pár napos/hetes utazás során, hanem valójában: a helyiekkel kialakítani kapcsolatot, megtanulni a helyi fogások nevét és elkészítési módját, megérteni az embereket mi motiválja itt a mindennapokban és rácsodálkozni, hogy mennyi mindent lehet máshogy is csinálni. Szóval az egyik alapvető motiváció az a kíváncsiság.

A másik pedig, hogy Mo.n egy ideje már nem annyira jó értelmiségi, liberális fiatalnak lenni. Kevéssé éreztük magunkat megbecsülve és elfogadva. A jövőbeli kilátások limitáltak és túlságosan bizonytalanok. Szerintem úgyis tudod miről beszélünk és nem akarjuk, hogy ez egy kesergős és magyarázkodós email legyen arról, miért hagyja el egy magunkfajta fiatal házaspár az országot. S mivel diplomás, egészséges, adózásra hajlamos fiatalokat versenyképes tudással a világ közel bármelyik pontján szívesen fogadnak, ezért úgy döntöttünk végül, hogy nem Mo. lesz az az ország, ahol a házas éveinket elkezdjük és alkalomadtán családot alapítunk. Szeretnénk mi magunk is jól érezni magunkat, élvezni az életet és egy jobb élet lehetőségét biztosítani a következő generációnak is.

Konkrétumok szintjén pedig az történt (és például most muszáj ideiglenesen mégis csak első szám első személyben írnom: Domi), hogy tavaly ősszel elkezdtem beszélgetni egy HR-essel LinkedIn-en, teljesen más indíttatással, szimpla kíváncsiságból. Érdeklődtem hogyan intézik náluk a tartalom gyártással kapcsolatos munkaszervezést, és végül pár körös levélváltás után meghívott egy interjúra, amit másik követett, míg végül ajánlatot kaptam tőlük.
Érdekesség, hogy a cég, ahol dolgoztam februárig egy animációs stúdió (Digic Pictures) akit megvásárolt egy amerikai videojáték kiadással foglalkozó cég (Saber Interactive). És az a stúdió, ahol most dolgozok a Saber Porto-i stúdiója. Tehát mondhatni, hogy az anyacéghez kerültem be végül.
Kincsőnek pedig pár hónapos huzavona után, de végül sikerült elintézni, hogy dolgozhasson távolról a jelenlegi munkáltatójánál, a BP-nél.

Van még sok apróság, ami miatt Portugáliába költöztünk, pár példa ezek közül:

• Szeretnénk megtanulni szörfözni - kis hazánk erre kevésbé alkalmas tájegység ügyileg, viszont ha erre vágysz, akkor vagy marad az a megoldás, hogy a világ összes szabadnapját szörf táborokban töltöd, vagy közelebb költözöl a tengerhez/óceánhoz és így több lehetőség adódik rá - akár egy átlagos hétvégi elfoglaltság lesz belőle.

• Ha ismersz már minket korábbról, akkor tudod mekkora zabások vagyunk :D ha nem még, akkor most szólok előre, hogy sokat fogunk mesélni ételekről, mert elég komoly részét teszi ki az életünknek. Na már most Portugália az az ország, ami vezeti a toplistát Európában az egy főre eső halfogyasztást illetően. Jogosan - tegyük hozzá. Rogyásig tele vannak a boltok mindenféle halakkal és tengeri kütyükkel. Itt sok van belőle, mindenki ezt eszi (emiatt olcsó) és finom - otthon keveset esszük, akkor is inkább édesvízi fajtákat, amiket kevésbé szeretünk.

• Portugália az az ország, ahol legtöbbször voltunk közös utazásaink során. Lisszabonban több alkalommal is és megállapítottuk, hogy ez egy olyan kellemes hangulatú város, ahová szívesen költöznénk majd egyszer. 3 éve nyáron volt a legendás kalandozásunk Madeira szigetén és Portóban is jártunk már.

Nagy levegő, poharat újratölt, és következzen ami miatt eredetileg jelentkeztél a hírlevélre :)
 

Aktualitások, avagy mi történt velünk az elmúlt két hétben? - első rész

Febr. 21 kedden érkeztünk a városba, nagy reményekkel és 10 napra előre foglalt ideiglenes szállással. Az első munkanapig az új munkahelyen van egy teljes hét, ami ideális az akklimatizációra és a lakáskeresésre. A reptérről a városba metróval lehet a legegyszerűbben eljutni és sikerült az első utunkon véletlenül bliccelni (mint kiderült a jegyet érvényesíteni nem úgy kell mint nálunk, hogy a buszon, hanem előtte a peronon). Átszálláskor ezt pótoltuk és letörölgettük az izzadságcseppeket.

 Az első és a második szállásunk Porto helyett a folyópart túloldalán lévő Villa Nova de Gaia nevű településen volt, ami mint kiderült nem olyan mint Buda és Pest, hanem két külön város egészen különböző hangulattal, városlakókkal és tájegységekkel. Ma, talán leginkább Portó alvóvárosának lehetne nevezni. Úgy írnám le a különbséget, hogy a Portóhoz és a folyóhoz közeli részei a tizenegyedik kerület lakóövezetéhez kapcsolódik, néhány irodával, a távolabb eső részek, pedig kimondottan falusiasak.
Itt most nekem kell első szám első személyben írnom (Kincső), néhányan tudjátok, hogy gyerekkorom egy részét egy Kecskeméttől, 15 km-re fekvő kis faluban töltöttem, ami hivatalosan Kecskemét része, de valójában teljesen más hangulata volt és nem mondanám, hogy kifejezetten szerettem a váltást, mikor “kiköltöztünk” oda. Nahát itt is nagyon hasonlóképp éreztem magam, ráadásul mivel itt mindkét rész hegyes a falusias részen autóval és gyalog gurulós bőrönddel is szinte járhatatlan meredékségű utak voltak, tényleg az Uber driverünk is visszafelé néhány kanyart alig tudott beszedni, de persze mi elsőre tömegközlekedéssel és gyalog mentünk, mert kemények vagyunk. 
Szóval épp kultúrsokkot kaptam, hogy eljöttünk a világ végére és egy kis faluban kell lennünk, amikor vártam Domit, hogy keresse meg a szállást, mert természetesen nem ott volt ahová a GPS jelezte és aztán ketten felemelve kellett vinnünk a bőröndöt.
 

A történések folytatásáról és arról, hogy milyen kedvesek és segítőkészek a portugálok: majd a következő részben írunk. Itt csak annyit jegyeznék meg, ha egy bácsika nem látja Domit téblábolni és magától felajánlani a segítséget és elvezetni a szálláshoz, akkor órákkal tovább tartott volna elfoglalni a szállást.
 

Innen folytatjuk, hamarosan jelentkezünk ismét - és abban már fotók is lesznek!