Sziasztok ismét!

Nagy kihagyással jelentkezem ismét, ma van a 15. napja, hogy megérkeztünk a szigetre és annnnyi minden történt velünk, hogy csak most sikerült nekiülni leírni azt az élményhadat amit átéltünk. Türelmeteket és megértéseteket köszönöm.

Legutóbb ott hagytam abba, hogy kalandosan és éppségben megérkeztünk Madiera, egészen pontosan a sziget fővárosába: Funchal-ba (ejtsd: funsál). Miután a teszteredményt megkaptuk és a Maslow-piramis alapjait sikerült lerendezni – aludtunk, ettünk -, nekiindultunk felfedezni a várost.

Még a reptéren a kezembe nyomtak egy térképet, amin a szállásadónk Luis megmutatta, hogyan tudunk lejutni a legközelebbi tengerpartra – ami óceánpart. Szokni kell még a terminológiát.

Az odavezető út egy levada mentén haladt. Ezt a szót hamar és nagyon meg kellett tanulnunk, mert elég sokszor találkoztunk vele utána is. A banánültetvények öntözéséhez használt picike (5-20 centi széles) csatornákat illetik ezzel a névvel, illetve a hozzátartozó, karbantartásra szolgáló szervízutat - ami tökéletes túrázáshoz is. A sziget egész területét behálózzák ezek a mesterséges patakok, városokban és a hegyekben egyaránt. Kényelmesen lehet rajtuk haladni és bárki számára élvezhető túrákat tesz lehetővé a szigeten mindenfelé.

Ja igen, banán. Talán valaki meglepődött, ahogy az előbb ezt a trópusi gyümölcsöt emlegettem. Az itteni termőföldek jelentős részén banánt termesztenek, ideális minden körülmény hozzá: egész évben meleg van és süt a nap, tápanyagdús a vulkáni talaj és csapadékot bőven szolgáltat a hegyekből lezúduló óceánharmat. Ennek megfelelően az íze is legalább olyan pompás, mint a környezete. De erről majd később zengek egy ódát.

Ott tartottam, hogy lementünk a partra – egy levada mentén. Az óceán part itt is - mint a szigeten kb mindenhol -, köves volt. Leültünk a napmelegítette kövekre, átbeszéltük az emlúlt pár nap történését és végignéztük a naplementét - ami itt hely idő szerint fél tízkor van, otthon Budapesten ez fél11-et jelent. Hazaübereztünk és kellemesen hatalmas alvással jutalmaztuk meg magunkat.

07.06 – hétfő.
Kipihenten, feltöltődve álltam neki a reggeli készítésnek az előző nap zsákmányolt friss ananász, pisztácia, sonka és természetesen banán felhasználásával. Reggelizésünk közben a szállásadóink közölték velünk, hogy lelépnek kempingezni, hogy hadd legyünk ketten és élvezhessük a lakást teljességében. Kedves gesztus volt ez tőlük, igazán.

Nem meséltem még a lakásról: egy igazán igényes, felszerelt és tiszta lakásban lakhattunk két napig, ami ideális volt a kalandozásaink megkezdéséhez. A lakás legjobb, legszebb része a terasz volt megannyi rejtett kinccsel: a nap fényét megtörő prizmák, egymásba oltott különleges növények (többek között orchideák), tekervényes kiszáradt fa dekorációk és finom illatú virágok kavalkádja élt itt. Ja igen, és még valami: tartozott a lakáshoz egy macska. Mia névre hallgatott és én még ilyen szociális macskát nem láttam. Kedvesen köszöntött minket már az érkezés pillanatában is, mindig kapható volt egy kis simogatásra és amikor a konyhában főztem általában a lábamhoz dörgölődve próbált kunyizni pár falatot.

Kitérő után vissza a történésekhez: reggeli után összevakartuk magunkat és lenéztünk a városba. Sétálgattunk a plázson majd betévedtünk a központban egy parkba, ahol csodálatos virágkölteményeknek lehettünk szemtanúi. A virágokról is írok majd külön – abszolút megérdemlik. Ebédet a helyi Spar-nak számító Pingo Doce nevű boltból szereztük be, falatozás után folytattuk a sétát az óceán partra. Lézengtünk, beszélgettünk, megérkeztünk. A városközpont felfedezése után hazabuszoztunk. Ez nagy szó, mert itt, Madeira-n nem igazán létezik a tömegközelekedés. Ritkásan vagy egész egyszerűen csak nem megy. Kellően illusztrálja a tény, hogy ittlétünk két hete alatt mindösszesen két alkalommal buszoztunk összesen – és ez volt az egyik.

Hazaérkezés után megvacsoráztunk (tengergyümölcsei, salátával – már megint) és elkeztünk összepakolni, ugyanis másnap várt ránk az első költözés. A fővárosból Funchal-ból a sziget északi részére, egész pontosan Porto da Cruz nevű településre. Airb’n’b-n foglaltuk a szállást egy hippi párnál és elég romantikusan nézett ki a képek alapján: fent a hegyekben, a település szélén – egész pontosan az egyik túraútvonal (levada) mellett lesz majd a szállásunk. Pihentető alvás, kiadós reggeli után a megbeszéltek szerint érkezett Agustin (a venezuela-i származású sofőr, aki elhozott minket a reptérről is) és átcuccoltunk második lakhelyünkre.

Eljött hát a nagy nap, július 4 - a függetlenség napja, stílusosan - amikor útnak indultunk. Egyszerre rémisztő és zseniális, hogy sikerült 2 teljes hónapra szánt cuccot bepakolnunk egy gurulós bőröndbe, egy túrazsákba és egy hátizsákba. Vár minket a nagy kaland! A szív csordultig tele izgalommal.

A következő jópár óráról inkább csak képkockák maradtak meg. Taxi, reptér, security check, remélemnemkötnekbelesemmibe, fuhsikerült, töltsünkKulacsot, taktikaiwc, menjünkakapuhoz, remélemnemkötnekbelesemmibe, fuhsikerült, beszállás, keressünküreSzéket, indularepcsi. Amikor már a levegőben voltunk, akkor kezdtem csak igazán felfogni, hogy ez most TÉNYLEG megtörténik. Még nem teljesen, de már kezdi az agyam feldolgozni, hogy megyünk. Ahogy a stressz-szint csökken és lehetőség adódik a tudatomban másnak is helyet kapni, és lassacskán kezdem egyre inkább felfogni a történéseket - és a jelentőségüket.

A repülőúton leginkább pótolni próbáltuk az előző éjszaka álmatlanságából fakadó alváshiányt - kevés sikerrel (repülőn aludni nem a legkényelmesebb, na). Amikor végre megérkeztünk Portóba, bezártuk az értékmegőrző szekrénybe a táskákat, majd beküzdöttük magunkat a tömegközlekedéssel a városba. Első utunk egy kávézó-pékségbe vezetett. Aki járt már mediterrán országban, neki ismerős lesz, de aki a magyar pékségekhez van szokva annak elmesélem: délen az a szokás, hogy a pékségben le tudsz ülni, kávét, italokat is lehet kérni és az itt élő emberek ezt szívesen meg is teszik: akár órákat is eltöltenek egy-egy ilyen helyen, társas életet élve: beszélgetnek, nassolnak, iszogatnak. Kitérő vége, a lényeg, hogy mi is beültünk egy kávéra egy pékségbe, hogy bírjuk a délutáni városnézést.

Sétáltunk egy nagyot a városban, és meg kell állapítani: szép ez a városka, ha jó irányból nézed. A városközpont (a város szimbólumaként ismert Luis I. híd közvetlen környzete) rendezett és romantikusan hangulatos. De ha a kíváncsi természetű látogató pár utcányival arrébb merészkedik akkor inkább az igénytelenség és a nyomor a két jelző ami elsőként eszembe jut. Természetesen nem fair ítélkezni pár óra alatt ér benyomások alapján - de nekem ez a véleményem. Lisszabon tavaly sokkal jobban elnyerte a tetszésemet. Miután ez kiderült és mivel szeretnénk inkább jól érezni magunkat - maradtunk a városközpontban az itt töltött időnk végéig.

A korzó hangulata elbűvölő, a sirályok pofátlanok itt is (szemtanúi lehettünk, ahogy egyikük az éttermi asztalra kihozott sült halat kikapta a rémültté vált túristák tányérjáról), és az utcák kellően meredekek.
Felmásztunk a helyi citadellához és a látvány ami itt fogadott minket totálisan kárpótolt az elmúlt órák szenvedéséért. Festői szépségű naplementében volt szerencsék, szinte hihetetlen színpompában játszott az égbolt, vattacukor-szerű felhőkkel és pislákoló városfényekkel. Ahogy az ember elképzel egy igazán giccses naplementét - na pont olyan volt :) Megvártuk míg teljesen alábukik a nap és elkezd sötétedni, majd szedelőszködtünk. Vacsora és metrózás után felkészültünk a következő nagy kihívásra: éjszakázás a reptéren.

Nem volt vicces. Nagyon nem. A portói reptér tökéletesen alkalmatlan az alvásra - bármilyen szinten. Fémből készült hideg padok, borítás nélkül és karfákkal. Matrac híján a kabátokra fekve próbáltunk pihenni ezeken az ülő "alkalmatos"ságokon, miközben az éjszaka is működő légkondi 20 fok környékére hűtötte a levegőt. Pár órát kellett csak kihúzni így, de az nagyon megviselt mindkettőnket. Megtörten, hullafáradtan szedelőszködtünk össze hajnalban a madeira-i járat indulásához, reménykedve benne, hogy minél gyorsabban és zökkenőmntesebben érhessünk oda a szállásunkra. Pedig tudtuk (sejtettük), hogy a java még hátra van.
A másfél órás repülőutat fűszerezte még egy kis késés (köszi EasyJet... már megint), de miután elindultunk és lidérces álommentes kóválygás után végre megláttuk az ideiglenes új otthonunkat: Madeira szigetét. Már a repülőgépről is egyértelműen kivehető volt mennyire varázslatos egy hely ez.

Landoltunk a repülőtéren és ahogy lehetett olvasni a kormányzati újságcikkekben: minden beutazó embert teszteltek - köztük minket is. A reptéri fogadtatás kellemes élmény volt: mosolygós hostess-ek töltették ki a kötelező kérdőíveket, kaptunk banánt és egy picike üveg madeirát is. Ezekről (a kajákról) később írok majd részletesebben is. Szólt a zene is, próbálták minden lehető eszközzel oldani a feszültséget - de ettől függetlenül levették a garat mintát, ami khm... diplomatikusan fogalmazva is kurvaszar érzés volt. Megkönnyeztem én is, Kincső is, de na: túl lehetett élni. Utána szabadjára engedtek minket és kérték, hogy amíg a teszt eredménye meg nem érkezik (6-8 ra), addig maradjunk a szálláson. Nem esett nehezünkre ezt a kérést teljesíteni, mi se akartunk mást csak aludni egyet. Hívtunk egy Uber-t (Isten áldja aki ezt az app-ot kitalálta) és a landolás után egy órával már a szálláson is voltunk. A szállásadó pár -Luis és Pedro, akik befogadtak a lakásukba a következő két napra -ultrakedves és segítőkész. Olyannyira, hogy még egy reggelire is meghívtak minket, majd leléptek a tengerpartra, hogy ne zavarják a pihenésünket. Kedves tőlük, ugye?

Rég' aludtam már ilyen jót, mint ekkor. Harapnivaló levegő, tökéletes 24 fok, nyugalom és virágillat. Mire felébredtünk koraeste már meg is jött az értesítés a negatív teszteredményről, szóval hivatalosan is mehetünk bármerre a szigeten. Első utunk egy boltba vezetett, hogy csillapíthassuk a farkaséhséget. Innen folytatom - hamarosan.

Madeira. Ez a szó körül forgott az elmúlt egy hónapunk. Holnap indulunk, megosztom addig Veletek, hogy miként is jutottunk idáig egyáltalán. 

A történet ott kezdődik, hogy márciusban leállt a világ és ezzel együtt mind a ketten home office-ból dolgoztunk itthonról - az elmúlt 3 és fél hónapban. Aztán elkezdtek szállingózni a hírek az interneten június elején, hogy a mediterrán országok megkezdték az enyhítéseket és várják a túristákat. Mindeközben pedig jött a hír a munkáltatóinktól, hogy ez a home office munkavégzés még pár hónapig egész biztosan maradni fog. És akkor jött az ötlet, hogy akkor miért ne dolgozhatnánk valami szép helyről - a már kicsit unalmassá vállt albérlet helyett!? Ha el tudjuk intézni, hogy onnan is dolgozassunk majd, akkor nyert ügyünk van. Szóval elkezdődtek a tárgyalások ezügyben, illetve még az albérlet kapcsán is, hogy fel lehetne-e függeszteni pár hónapra a lakbér fizetési kötelezettségünket. A Bibilia is mondja: kérjetek és megadatik néktek. így is lett :) hatalmas mázlista módjára (szoktam mondani, hogy a szerencse az szokás kérdése és nekem általában jól szokott menni) sikerült elintéznünk mindent úgy, ahogy elképzelni merészeltük. A főbérlő belement, hogy ne kelljen kiköltöznünk és csak jelképes "raktározási' díjat fizessünk két hónapig. Sőt, mint kiderült nekik is kapóra jött, mert így akkor zökkenőmentesen fel tudják újítani a fürdőszobát. A munkáltatók is beleegyeztek végül, hogy dolgozhassunk távolról, szóval semmi sem maradt ami visszatarthatna minket, hogy pár hónapig kalandozzunk bármerre a világban. 

Na de mégis merre menjünk, ha bárhová mehetünk?
(folyt.köv.)