Kedves Olvasó!

Ezt a hírlevelet kivételesen én, Kincső fogom írni, mert ez a saját személyes megélése lesz a Portugál camino-nak.
Vannak olvasók, akiket csak ez az út érdekel, ezért teljesen ennek az útnak szentelek egy külön levelet és a Domi által ígért folytatást, majd a következő hírlevélben fogjátok ismételten Tőle hallani! 🙂

Miért vágtam bele?

A camino-ról először még középiskolában hallottam földrajz fakultáción a gimnázium egyik legmenőbb tanárától, aki olyan különlegességekről mesélt nekünk, mint az el camino vagy a fapados repülőjáratok. Mikor megemlítette a camino-t nagyjából 16 éves lehettem, de egyből éreztem, hogy egyszer ezt az utat meg szeretném csinálni. Természetesen azóta többször szembe jött velem az út, sőt több olyan embert is ismerek aki már megcsinálta.
Mielőtt kiköltöztünk Portugáliába és az egyik kedves barátunk mesélte, hogy a portugál camino út mennyire gyönyörű és két hét alatt kényelmesen teljesíthető, így már a beköltözésük előtt tudtam, hogy ezt az utat meg fogom csinálni, hamár Portó környékén lakunk.
Később kiderült, hogy régen a zarándokok mindig a saját lakhelyükről indultak és a hivatalos utak később alakultak ki, így igazából a hagyományt is tisztelve én is az otthonomból indultam. 🙂 Egyébként többféle út van, a portugál a második legnépszerűbb a francia után, akit joban érdekek itt megtalálja az útvonalakat.

Eredetileg azt gondoltam, hogy Domival együtt és kerékpárral fogjuk teljesíteni, de végül úgy alakult, hogy a közös szabadidőnkbe nem fért bele. Ekkor még a coastal (óceánparti) camino-t szerettem volna egyedül megcsinálni kerékpárral, de nagyon izgalmas dolog történt. Határozottan azt éreztem, hogy a central úton kell mennem és gyalog. Ezen a sugallaton nagyon meglepődtem, mert magamtól biztosan nem ezt választottam volna, párszor már kerékpároztunk a coastal úton és gyönyörű, és ott már láttam camino-s lábakat, erre majd később visszatérek, és egyáltalán nem hozta meg a kedvem a gyalogláshoz. 😀

De hiszek abban, hogy ezekre a sugallatokra érdemes hallgatni, így végül belevágtam.

Miután eldöntöttem egyre erősebben kezdtem el érezni, hogy hív az út, mint amikor a Jumaji-ban hallják a dübörgést azok az emberek, akiknek játszaniuk kell, így végül netto nagyjából 3 nap előkészület után belevágtam. Azért is volt ilyen rövid idő, mert nem akartam sietni és egy közös barátunk látogatóba tervezett kijönni hozzánk októberben, addigra mindenképp vissza szerettem volna érni sietség nélkül..

Az indulás a gyors elhatározás és előkészületek hiánya miatt kapkodósra sikerült, a camino útlevelet az indulásom reggelén szereztem be a Portói katedrálisnál (amit előző este olvastam az appban, hogy elengedhetetlen dokumentum és minden szálláson fogják kérni), ekkor még hálózsákom sem volt, amiért egy külön körre mentem a Decathlonba Portóban. Onnan nagyon nehéz volt visszatalálni a camino-ra, de ahogy odataláltam az ipari negyeden keresztül végtelen könnyebbséget jelentettek a jelzések, a sárga nyilak, melyek mindig Santiagoba vezetnek.

Első este egy monostorban szálltam meg. Rövidebb távot terveztem, mivel a délelőtt elment a zarándok útlevél és hálózsák beszerzésével. A wise pilgrim nevű applikációt használtam végig, melye előző este töltöttem le, amivel az út betöltése 5 euróba került, de többszörösen visszahozza az árát. Az applikációban láttam, hogy ezen a szálláson egyébként 15 euróért saját szobám is lehetne, így megkérdeztem mik erre a lehetőségek. Először 30 euróért egy franciaágyas szobát akartak adni, de aztán végül sikerült 15 euróért egyedül aludnom a monostor egy külön -sokkal csendesebb részében, egy emelettel feljebb a toronyban. Nagyon jól esett a pihenés és onnan már frissen tudtam indulni a következő napi szakaszra.

Azt találtam ki, hogy minden este a következő napot tervezem meg, így mikor este megérkeztem és kérdezték, hogy meddig tervezek menni másnap természetesen még nem tudtam válaszolni a kérdésre. Ekkor azt  mondták, hogy a következő település 15 km-re van, utána pedig 20 km-ig semmi, még csak vízvételi lehetőség sincs közte.
Mivel nem edzetten érkeztem az útra, hanem úgy voltam vele, hogy az edzettséget szépen alakítom ki útközben, így az első napra bő 10, a második napra pedig kb 15 km-t terveztem menni.

A táskám ekkor még nagyon nehéz volt, ráadásul kicsit túlvállaltam magam és nemcsak social media böjtöt tartottam, de tényleg böjtöltem is az út alatt. Nem ettem szénhidrátot, cukrot, nem ittam kávét és semmilyen egyéb koffeint vagy serkentő szert, igazából paleo diétára váltottam és többek között emiatt nem akartam semmilyen vendéglátó ipari helyre sem beülni, hanem vittem magammal az élelmem.Kihvásnak tekintettem, hogy a testem képes-e ezt az utat minden külső stimuláció nélkül megtenni.

A későbbi szállások egyre jobbak voltak és egyre inkább kezdtem belerázódni, hogy másokkal együtt kell aludni és a privát zónád nagyjából a nullával egyezik meg.

Az elején nagyon nehéz volt még a pakolást megoldanom, de később abba is belejöttem és annak ellenére, hogy általában későn ébredős vagyok, kb. 6 óra körül minden nap kivetett az ágy és készen álltam a reggeli plusz finom tea után az aznapi napi kihívásokra. Minden nap gyümölccsel kezdtem a napot, szinte mindig ettem banánt, a magnézium, kálium utánpótlás miatt és szőlőt a magas kalóriatartalma miatt.

A camino egy nagyon leegyszerűsített életmódot ad, hasonlóan amit Klein Dávid szokott mesélni a magashegyi hegymászásról. Klein Dávid a mme élő egyik legsikeresebb magyar magashegyi hegymászó. 4 db 8000 méter feletti csúcsot mászott meg oxigénpalack nélkül. Egyébként fél évet élt Indiában különböző barlangokban és templomokban a hindukus expedíció alatt és 4 évet otthon egy jurtában. Semmiképp sem szeretném a teljesítményem az övéhez hasonlítani, nekem mégis többször eszembe jutottak a szavai. Felkelsz, testileg, lelkileg, szellemileg összeszeded magad annyira, hogy el tudj indulni, ott minden lépésre nagyon figyelsz és jelen vagy, mert ha lesérülsz az veszélybe sodorhatja a küldetésed. Este eszel, mosol, előkészíted a fekhelyed, alszol (nekem még volt annyi, hogy eltervezem a másnapi túrát és lefoglalom a következő napra szállásom, vagy legalább opciókat nézek) és próbálsz pihenni. A social media böjt miatt csak a férjemmel tartottam a kapcsolatot az út alatt.

Alapvetően 3 dolog volt a fejemben, amivel elindultam. Volt egy jelenbeli dolog: szerettem volna egy szeretteljesebb-kooperatívabb kapcsolatot kialakítani vagy legalább elkezdeni kialakítani a testemmel. Egy múltbeli téma: letenni a múlt traumáit, különösen mivel bő fél éve az országból is elköltöztünk és tavaly férjhez mentem, ezáltal már hivatalosan is új családom lett. Harmadikként pedig kitalálni, hogy mit kezdjek magammal a jövőben, mivel összesen fél évig tudtam remote dolgozni Portugáliából és augusztusban a munkaviszonyom is megszűnt. Többek között ennek is köszönhetően született elég tér a camino-ra.
Akik jobban ismernek, tudják hogy általában mindent is akarok, ezért itt kifejezetten prioritási sorrendbe helyeztem ezeket a fejemben még indulás előtt és a jelenbeli téma után jött a múlt és végül a jövő.

A central way nagyon jó döntésnek bizonyult, sokkal kevesebb ember volt ott és kisebb, őszintébb és olcsóbb szállásokkal. Imádtam a kis falvakat, városokat és még a nagyobb város, Barcelos is nagyon tetszett, kiderült, hogy onnan jött a kakas legendája. Bárki aki Portugáliába utazik minden ajándékboltban látni fog kis fekete kakasokat pirosra festve, ez Portugália szimbóluma és kiderült, hogy a történet Barcelos-ban történt. Itt olvashatjátok a legendát, azóta a kis kakas Portugália szent állata, szinte minden háztartásban van, vagy élő vagy szobor formájában, sőt a köztereken is élnek és senki sem bántja őket. A hűség, a jó szerencse és az igazság szimbólumává vált a kis kakas a legenda nyomán.

Mivel szeptember második felében indultam olyan kivételes helyzetben voltam, hogy még a szüreti hangulatokat is láthattam. Fantasztikus volt látni a szőlőt szüretelő, szállító, taposó embereket, és Galícia legjobb borvidékén mentem keresztül, ami a Vinho Verde, vagyis zöld bor szülőhazája is, ami személyes kedvencem kiköltözésünk óta.

Szeptember 13-án szerdán indultam, és még az elején 15-16-a táján jött egy mélypont. A második tömegszálláson, ami egyébként egy nagyon szép új épületben volt, éreztem ahogy befeküdtem az ágyba, hogy valami csíp, de mivel ekkor még jóval később feküdtem le mint a többi zarándok, már nem akartam átpakolni, jelenetet rendezni stb.
Szörnyű volt az egész éjszaka, jó, ha két órát aludtam és természetesen egyből kimentem mosdóba és láttam a csípésnyomokat, így hosszú ujjú felsőre cseréltem a pizsamám és vártam az éjszaka végét. Másnap felhívtam a férjem, hogy hazamegyek a kerékpárért a következő reggel, mert túl nehéz a táskám és valamilyen bogár megint megtalált engem. Az utóbbi három évben volt már ágyi poloskánk és bolhánk is volt. Öröm az ürömben volt, hogy ezen a szálláson, később kiderült, hogy az út során először és utoljára ingyenes mosási és szárítási lehetőség volt, így még a hálócuccomban mindent kimostam reggel és meg is szárítógépeztem, majd azokban átöltözvén ugyenezt csináltam a pizsamámmal is. Később mikor átpakoltam a ruhákat meg is találtam a szinte porrá száradt állatkát, szóval már a második napomon bebogarasodtam de szerencsére gyorsan meg is oldottam a helyzetet a korábbi helyzetek miatt megszerzett rutinommal.

A drága kis férjem próbált telefonon nyugtatni kevés sikerrel, a bizonytalan fekvési helyzet, a bogarakkal olyan szintű PTSD-t okozott bennem, hogy gyakorlatilag nem lehetett velem racionálisan beszélgetni. (PTSD, amikor korábbi múltbeli traumák aktiválódnak) Sokan szerintem nem tudjátok, de engem nemcsak a szüleim neveltek fel elég áldatlan körülmények között, hanem a helyzet odáig fajult, hogy volt olyan időszak, hogy több családtagomnál különböző felállásokban is megfordultam, míg végül a nagyszüleimhez költöztem. Eddig a pontig elég áldatlan állapotok között éltem, tehát a kb idegenekkel alvás, a bizonytalan helyzet, hogy nem tudtam hogyan tudom majd kipihenni magam, kikkel kell együtt aludni, hol fogok aludni este olyan szintű stresszhatást okozott bennem, hogy el akartam az egész camino-t engedni, vagy legalábbis lerövidíteni egy 3-4 napos kerékpár útra mondván, hogy azt úgyis kibírom minimális alvással vagy akár alvás nélkül is. Azt mondta a férjem, hogy ne menjek haza, hanem majd ő odavisz nekem valamit. Ekkor még nem voltam túl messze Portótól és megkérdezte, hogy mit vigyen, mondtam hogy a biciklimet! 😀
Aznap szerencsére egy nagyon szép erdei szakasz következett és az erdő-merülés megtette a nyugtató hatását, így végül megnyugodtam és úgy döntöttem, hogy mégiscsak gyalog folytatom az utat, mert végtére is én akartam a traumákat letenni és ennek bizony ára van.

Szombatra úgy döntött a férjem, hogy csatlakozik hozzám, mert nagyon aggódott értem és hiányoztam neki, meg persze mert szeretett volna támogatni az utamban, ahogyan csak tudott. Aznap, mivel elég kötött volt, hogy honnan tud visszatérni Portóba, egy 35 km-es szakaszt terveztünk. Ez volt az első igazán esős nap, melyet még 4 esős nap követett. Nélküle biztosan nem tudtam volna megcsinálni, sem a 30+ km-t. A gyorsabb tempo ára az lett, hogy plusz 3 vízhólyag keletkezett  lábamon. Kiderült hogy sem az esőkabátom, sem a táskám nem elég vízálló és másnapra négyszer annyi esőt ígértek. Ezek miatt úgy döntöttem, hogy este visszafordulok vele, hazamegyünk együtt és tartottam egy pihenőnapot Portóban. Beszereztem egy rendes esőkabátot, egy könnyebb hálózsákot, egy vízálló burkot a táskámra és vettem magamnak egy sokkal könnyebb túrazsákot is és még a lábam is megpihent.
Még közvetlen az út megkezdése előtt vettem egy túraszandált, mert az előző szandálomat még 3 éve, Madeira előtt vettem és az utóbbi időszakban elkezdtem érezni, hogy nem fogja már megfelelően a bokámat és elkezdett fájni amikor túráztam, kerékpároztam benne. Nem terveztem venni, de bementem a boltba hosszú ujjú technikai pólóért és túrazokniért és egyszerűen egyből beleszerettem. Természetesen nem ideális camino-ra új cipőben menni, de egy túra szandál legfeljebb a boka körül tud törni amit ügyesen kivédtem a túrazoknival.
Ez a szandál életmenőnek bizonyult később, mert a második napon már két hatalmas vízhólyag jelent meg a lábamon és később öbb kisebb társult hozzá, melyek elkísértek majdnem az út végéig. Ráadásul a legváratlanabb helyeken, a talpamon és az ujjaknál a köröm mellett.
Később kiderült, mikor beszélgettem egy brazil lánnyal, akinek már az első nap után így nézett ki a lába, sőt felül a bütyöknél nyílt sebe is volt, hogy két komoly hibát lehet elkövetni a lábaiddal és mi jól belesétáltunk az egyikbe. 1. Új zárt cipőt viszel magaddal és töri a lábad 2. pedikűrözöl az indulás előtt. Elvileg 1 hónappal camino előtt már nem ajánlott, de én konkrétan előtte való nap csináltam meg magamnak, ő azt hiszem 2 nappal előtte, így egy bababőrhöz hasonló lábbal indultunk útnak, így hiába volt a túrabakancsom évek óta betört és kipróbált a lábam bizony teljesen gallyra ment, és ő is szegény hasonlóképp járt, szerintem nem is tudta befejezni az utat, mert később nem láttam.

A camino első tanulsága az volt számomra, amit a második szálláson reggel mondott nekem egy német néni, “every gram counts”, azaz minden gramm számít. Ezután bizony vettem magamnak otthon egy kisebb kiszerelésű vazelint és jelentősen átértékeltem a túlsúlyhoz fűződő viszonyom. A camino olyan kicsiben mintha lezajlana előtted az élet és amíg 1-2 heti cuccoddal nem túráztál 20+ kilométereket nem lehet elképzelni mennyi többletterhet jelenthet néhány gramm az izületeknek. Szerintem ugyanezt a terhelést éli át a szerveztünk, mikor évtizedeken keresztül túlsúlyt cipelünk, csak ezt a mindennapi kényelmes életünkben kevéssé érezzük. Ezzel a súllyal kifejezetten megterhelő volt lehajolni, megkötni a cipőfűzőt, guggolásból felállni, sőt néha még a térdem, bokám is elkezdett fájni, amivel korábban eddig egyáltalán nem volt problémám és azóta sem szerencsére.

Érzésre kb 5 kg-t sikerült másodjára spórolnom a csomagon. Ismertem olyat, aki hazaküldette postával a cuccait, volt olyan aki kidobta. Nekem kb. 2 napig hatalmas hiányérzetem volt a megváltozott, immár jóval könnyebb súly miatt. Mikor megszoktam, hogy ez az új terhelés, akkor sokkal könnyebbé vált nagyobb távokat menni egy-egy nap alatt.

Szóval mindenből könnyebb felszerelésre váltottam és hétfőn reggel újult erővel indultam neki az útnak. Mivel korábban olvastam, hogy a vízhólyag, ne adj Isten tyúkszem komoly problémát okozhat, így ezekkel a tapaszokkal és fertőtlenítővel felszerelkezve indultam már eredetileg is. Később derült ki számomra, hogy a vízhólyag tapasz nem olyan mint a ragtapasz és nem ajánlott minden nap leszedni (amit én csináltam, míg fel nem világosítottak erről), úgyhogy tényleg csoda, hogy maradt bőr a lábamon és nem lett az egész egy nagy nyílt seb, ahogy a gyógyszertárban a gyógyszerész elmondta, de azért adott kötszert is, ami nagyon jó szolgálatot tett.

Szerettem volna egyedül lenni a gondolataimmal amennyit lehet, így általában a zarándok tömegek után indultam, de volt, hogy előttük mentem (főleg az utolsó napokban).

Albergue-ekben (kimondottan zarándokoknak fenntartott szállás) aludtam amíg tudtam, de ha nagyon kimerültnek éreztem magam, volt, hogy lefoglaltam egy privát szállást. Az egyik ilyen szálláson (amikor megint szakadó eső volt napközben), ahol mosni tudtam, de nem volt szárítási lehetőség, hulla fáradtan kb 11 óráig kényszeresen próbáltam használható szárazzá tenni a ruháimat. Ekkor jöttem rá, hogy az általam megszokott, eddigi életemben kialakított komfort szintet itt nem fogom tudni fenntartani és hogy muszáj lesz magamban megtalálnom a komfortot és szükség esetén például a tegnap használt pulcsit felvenni.
Miután ez a kialakítom a komfortot magamban gondolat megjelent, minden sokkal egyszerűbbé vált. A szállásokon elkezdtem az övtáskámmal aludni (volt nálam bicska is) és csak ésszerű határok között oldottam meg a cuccaim mosását, szárítását, nem akartam már, hogy mindig minden tiszta legyen. Elég volt, ha holnapra van egy váltásnyi tiszta ruhám. Innentől kezdve a szállások is sokkal jobbak lettek.

Az első komoly spirituális élményem Valenca-ban történt, bár már addig is nagyon sok gyönyörű templomban, kolostorban imádkoztam. Általában minden reggel imával kezdtem a napot és az egész utat Isten dicsőségének ajánlottam fel. A böjt is természetesen megtette a jótékony hatását mind spirituális, mind fizikai értelemben. Valenca-ban van egy gyönyörű erőd, ami hasonlít a budai várnegyedhez, templomokkal. Ott volt egy csodálatos templom az úton, ami nem a leghíresebb volt, amit ajánlottak a kiírások, de mégis úgy éreztem, hogy be kell mennem. Kb. 10-15 percig teljesen egyedül voltam és azt éreztem teljesen betöltött a Szent Szellem és áthuzalozta a testem. Csodálatos élmény volt, hasonlóan erős spirituális élményeim korábban csak Jeruzsálemben, Brágában és Marseille-ben voltak egy-egy szent helyen, majd később Santiago-ban.

Azt kaptam üzenetként hogy hagyjam ott a múlt traumáit és ne nézzek vissza. Ezután jött a határátkelés. Nagyon szép, szimbolikus élmény volt. Miután otthagytam a traumáimat átkeltem a folyón, és a híd közepén volt a határ. Tudtam, hogy ezután másmilyen lesz az utam, és nemcsak amiatt, hogy immár spanyol földön voltam.

Ezután az út tényleg teljesen új irányt vett.

Leírhatatlan érzés saját erőből, gyalog 100+ km gyaloglás után átkelni a határon. Hatalmas önbizalmat adott, hogy ezt tényleg Én egyedül képes voltam megcsinálni; Isten kegyelméből, a testem-lelkem-szellemem kooperációjával. El is sírtam magam, pedig nehezen szoktam tudni.

Tui városa is nagyon szép volt a katedrálissal, de nagyon elfáradtam lelkileg így csak vettem magamhoz némi élelmet és korán lefeküdtem.

Ahogy korábban említettem kifejezetten nem akartam gasztrotúrát csinálni az egészből, szép helyeken enni, így általában magamnak vásároltam be és csak ritkán főztem. Napközben salátát vagy konzervet ettem (pont Tui-ban vettem, meg az egyik legjobb konzervet, spenótos csicseriborsó és az egyik legrosszabbat, azt hittem csak simán lencse lesz, ami kifejezetten változatos lett volna a kukorica-bab kombináció után, de nem vettem észre este fáradtan, hogy volt benne chorizo és szalonna darab, ami végül nagyon nem esett jól mikor másnap hidegen kellett megenni az út közepén a táskámból, de azért lenyomtam.) Egyébként az el camino azon kevés út egyike, ahol azért eszel, hogy könnyebb legyél, több nap egyáltalán nem is éreztem éhséget és tényleg csupán azért ettem, hogy könnyebb legyen a táskám és ne kelljen tovább cipelni a dolgokat, valamint megpihenjen a lábam, hátam.

Sok esetben Spanyolország helyett Galíciát írtam, amely Spanyolország egy független tartománya, Katalóniához hasonlóan. A helyiek a kelták leszármazotjai (az észak-portugálokal együtt). Kicsit másképp is beszélnek, illetve a kultúrájuk, konyhaművészetük is teljesen más. Második hivatalos nyelvük, a galíciai inkább a portugálhoz áll közel és a helyiek inkább ezt használják egymás között. Fővárosa Santiago de Compostela, nagyobb óceánparti városa Vigo, amely könyékén a Szent Jakab kagylókat termesztik, és exportálják a világ összes pontjára. Igazi nagy metropolisza nincs, éghajlata óceáni (sok eső lehet, akár nyáron is).

A lábamra visszatérve szerencsére sikerült a vazelinnel és tapaszokkal szinten tartani a sérüléseket, de két óránként  ajánlották, hogy álljak meg és cseréljek vagy szellőztessek-szárítsak zoknit (időjárástól függően). Ez nagyon jó tanácsnak bizonyult, ilyenkor mindig egy kicsit megpihentem és utólag visszagondolva nagyon jól tudatosította a jelenlétet a testemmel, amit lehet egyébként nem éltem volna meg ennyire (mert mondjuk csak visz a lendület).

Tui után azt éreztem, hogy egyre nagyobbak a ruháim (bár nem is  fogytam csak 2-3 kg-t összesen vé) és egyre könnyebb a táskám (bár inkább én erősödtem meg).
A fizikai fájdalmat is egyre jobban tűrtem, amit a lábfejem okozott. A vízhólyag elkezdett begyógyulni és lett alatta még egy ugyanolyan vízhólyag ugyanott, de ekkor nem tudtam már rátenni a tapaszt. Szerencsére ilyenkor kezdett el szárazabbá válni az idő, mert így a túrabakancsot már nem tudtam volna visszavenni, de szerencsére a szandált igen. (A régi túraszandálom lábujjközös, így abban sem tudtam volna menni.)

Akik korábban is olvassák a hírlevelünket tudják, hogy a portugálok milyen kedvesek, figyelmesek, segítőkészek, ezen a vidéken az agressziónak semmilyen megnyilvánulása nem fellelhető, ezért nagyon döbbenetes volt látnom, a határátlépés után a különbséget. Volt olyan templom aminek ki volt írva az oldalára, hogy a turistákat nem látják szívesen, míg másik helyen volt olyan pad, ami ugyan az út túloldalán volt, nem ott ahol a camino vezetet és a ház előtt állt, mégis le volt kötve egy szalaggal, hogy ne üljenek oda a zarándokok. Ehhez képest a portugál részen a hatalmas kőfal árnyékában volt egy pad építve több háznál, ahol nem is volt bejárat, tehát azt csak a zarándokok kedvéért építették oda.

Volt még egy fordulópont a kirándulás alatt, egy Pontevedra nevű községben. Oda már két nappal előtte nem tudtam jó szállást foglalni (mert ott már találkozik a central és a coastal way) és kiderült hogy azon a hétvégén mikor ott jártam triatlon világbajnokság is volt a városban, de persze ezt akkor mi nem tudtuk. Így végül egy szlovák hölggyel Martina-val összefogtunk, hogy lakást találjunk. Végül a településtől majdnem 20 km-re sikerült szállást foglalnom, ahová nagyon kalandos volt kijutni, de visszaajutni is a camino útvonalára (napi két menetrend szerinti busz járt, természetesen nem a legideálisabb időben). Minden jól alakult végül, de megfogadtam még aznap, hogy feladom az érzésből megyek és majd utolsó pillanatban találok valami szállást- ahová vezet az út - elvet és együltő helyemben az erdő közepén megterveztem a teljes utat és minden hátralévő szállást lefoglaltam előre. Extra előnye volt, hogy így a férjemnek is pontosan meg tudtam mondani, hogy végül mikor érek haza, amit nagyon értékelt.

Szerencsére a nagyobb települések abszolút teljesíthető távokra voltak egymástól. A testemnek éreztem, hogy szüksége lett volna még egy pihenő napra a második héten is, de úgy voltam vele, hogy fáradtan is, de megcsinálom.
Gyönyörű erdő-szerű részeken mentem keresztül vízesésekkel, minimális szintkülönbséggel, de volt azért olyan nap is, ahol 400 méter közeli szintkülönbség volt (természetesen ezt nem tudtam előre), de meglepően jól bírtam.
Az utolsó nap volt még izgi, 25 km-es táv 250 m szintkülönbséggel. Ekkor már tényleg nagyon fáradt voltam. Szerencsére korán el tudtam indulni 7:30 körül még sötétben (Galíciában 8:30-ig sötét van, mert Franco a diktatúra alatt úgy döntött, hogy a németekkel szeretne egy időzónában lenni, ami földrajzilag teljesen indokolatlan, különösen Galíciánál) és így elég sok pihenő időt tudtam adni magamnak. Találkoztam egy nagyon aranyos kaliforniai lánnyal, Maggie-vel. Elkezdtünk beszélgetni és húztuk egymást. Meglepően hamar, du. 2 körül már Santiago határában voltunk, de onnan még felfelé kellett menni sokat, sőt még miután megérkeztünk a katedrálishoz és kiváltottuk az oklevelet, onnan még 1 km hegymenetre volt a szállásom, ami nagyon nem esett már jól.Aznap este még elmentem a zarándokok miséjére és vacsoráztunk egyet Maggie-vel. A misén alig értettem valamit, a pap motyogott, a vacsora sem esett túl jól, pedig bő egy hete ez volt az első főtt étel, amit ettem.
Másnap ismét viszonylag korán keltem, bár aludtam egy nagyobbat és úgy döntöttem ismét ellátogatok a katedrálishoz és elmentem a déli misére.
Teljesen nyilvánvalóan túlhajtottam magam előző nap mert ég és föld volt a különbség. Aznap a spanyol és az angol részt is simán értettem, bár sokkal szebben is beszéltek (más papok voltak) sőt még tömjénezésen is részt vehettem. Ezután beálltam a sorba, hogy a Szent Jakab kegyhelyhez jussak, ez ismét egy nagyon erős spirituális élmény volt.
Ezután lézengtem még egy kicsit a városban, vásároltam pár souvenir-t. Találkoztam Martinával, akivel együtt aludtunk Ponteverdában, megkóstoltam a Jakab kagylót és nagy elégedettséggel és büszkeséggel sétáltam ki a buszpályaudvarra. 4 óra alatt vissza is ért Portóba a busz, ami azért elég döbbenetes tapasztalat volt, hogy két hetet sétáltam és 4 óra alatt itthon vagyok.

Tippek, ha tervezel el camino-t csinálni a jövőben (ezek inkább gyakorlati tanácsok):

• Könnyű túrahátizsák, ami a derekadon is rögzített. Elengedhetetlen

• Mindenképp vigyél magaddal váltócipőt (legyen egy zárt és egy nyitott cipő, ha jó időben mész)
• Fejfedő és fényvédő a nyári napsütésben elengedhetetlen, a portugál és spanyol nap erőssége nem összehasonlítható a magyarral
• Hosszú ujjú technikai póló és sportnadrág (én pamuttal oldottam meg egy részét, ami nagyon kényelmes és légáteresztő, de borzasztóan lassan száradt)
• Legalább 500-as túrazokni, 100-assal kezdtem, de le is gyalulta a cipő lábam, pedig a portugál camino-n max pár száz méteres szintkülönbségek vannak csak, bár rengeteg a macskakő és a lábak számára még annál is rosszabb eredeti római kori utak
• Legyen nálad vazelin, kezdetektől fogva kend a lábad. Én is ezt a tippet korábbi zarándokoktól kaptam, aranyat ért.
• Legyen nálad mindenféle speckó tapasz vízhólyagra, tyúkszemre, sima sebre. Ne legyen rá szükség, de ha mégis szükség lesz rá és azonnal le tudod kezelni a sebed, ezen nemcsak az utad múlhat, de jó szolgálatot tehetsz vele másoknak is!
• Tanuld meg a helyes vízhólyag kezelést. Ne lyukaszd ki (szerintem), pláne nem mástól kapott ismeretlen eredetű tűvel (találkoztam olyan lánnyal aki ezt megtette, utána elfertőződött neki és nem tudott menni már antibiotikumos krémmel sem utána, annyi lett az útjának). Ha mégis úgy döntesz hogy kilyukasztod akkor hagyd estére pihenni, fertőtlenítsd, betadinnal vagy bepanthen plus-al és csak reggel ragaszd le, várj, hogy kifollyon belőle a folyadék. A vízhólyag tapaszt nem szabad leszedni fürdés után, mert egy második bőrréteget képez és leszakíthatod vele a saját bőröd, csak akkor vedd le, ha magától lejön!
• A pakolásnál legyen az alapszabály, hogy ha gondolkozol rajta, hogy az a cuc kell-e az útra, akkor az nem kell! Később a derekad, térded, bokád hálás lesz érte!
• A folyadék utánpótlás nagyon fontos, meg kell találni a helyes mennyiséget aközött amire a szervezetednek szüksége van és amit kényelmesen el tudsz bírni, de közben nem szomjazol. Az sem jó, ha túl gyakran kell megállnod pisilni, mert nem feltétlen lesz rá mindig lehetőséged, különösen, ha a tömegekkel mész főszezonban. Vannak nagyon jó, összehajtható kulacsok, tálkák a Decathlon sátrazós részlegén, azokon is érdemes elgondolkodni.
• Legyenek nagyon jó vízálló cuccaid, vagy vegyél plusz esőponcsót ami alá a táska is befér, vagy legyen nálad külön esőkabát és táskahuzat. Nem vicces, ha a táskádban lévő összes száraz cuccod megázik.
• Ne paleózz, bár többen mondták, hogy ez nem lesz jó 5let, én kitartottam és volt konkrétan egy nap mikor tök egyedül sétáltam az erdőben és úgy éreztem mindjárt elájulok. Aznap este sütöttem egy kis husit és megengedtem magamnak egy kis kuszkuszt és másnap is ettem ilyesmit. Leírhatatlan volt a különbség, utána minden nap ettem legalább minimális mennyiségű szénhidrátot és hasítottam a korábbi napokhoz képest.
• Böjtölj, ha érzel rá elhívást. Nekem a facebook és instagram fiókom felfüggesztése nagyon jót tett, fókuszált állapotba kerültem általa. Önmagában a böjtölés is jó, vagy bármi ami lemondással jár, bár én a szénhidráttal túlzásba vittem.
• Ami kifejezetten jó volt, hogy vittem magammal önreflexiós naplónak egy füzetet, ahová tudtam jegyzetelni a gondolataimat és kiírni magamból az érzéseket, gondolatokat, élményeket - neked is ezt ajánlom.
• Tanulj meg az adott ország nyelvén. Az általános “jó utat” leírtam az írásom végén az általam keresztezett két ország nyelvén, de erősen javaslom az alap kifejezések megtanulását. Észak-Portugáliában például a portugál után leggyakrabban franciául beszélnek a helyiek, néhányan spanyolul, még kevesebben angolul, így ha bármi segítségre lenne szükséged néhány szavas tudás is nagyon jól jön.
  
  

Amit még mindenképp szeretnék megosztani a hezitálókkal.

1. Ez az út nagyon biztonságos! Portugália a világ 6-7. legbiztonságosabb országa, Spanyolország is benne van a top 30-ban. Spanyolországban egyedül a zsebtolvajoktól lehet tartani, de őszintén ők sem a zarándokokra utaznak.
   Hozzám többen odajöttek, hogy milyen bátor dolog egyedül utazni, főleg amerikai és latin-amerikai zarándokok, akik a családjukkal utaztak, de nekik is elmondtam, hogy itt teljesen más utazni és nagyon biztonságos, legfeljebb a kóbor kutyáktól féltem útközben és tőlük is csak akkor, amikor nem voltak körülöttem emberek.
2. A zarándokokat speciális tisztelet övezi, speciális kenet van ilyenkor rajtunk. Portugáliában volt, hogy ha valahol pecsétet kértem az útlevelembe megkínáltak egy kis gyümölccsel. Régen az írástudóknak meleg étellel, gyümölccsel és borral volt kötelező megkínálni a zarándokokat (amikor még kevesebben voltak).
   Mikor beértünk Santiago de Compostella-ba egy olyan utcára, ahol már látni lehetett a bazilikát megtapsoltak minket a helyi, éppen ott ebédelő lányok bennünket. Nagyon megható érzés volt! 🙂
3. Ez az út mindenkiből felhoz valami traumát, olyan dolgot amit nehezen él meg. Ha nem a kényelmetlenség, akkor a fizikai fájdalom. Ha nem az, akkor a fáradtság, vagy éppen az egyedül utazás, vagy önmagad legyőzése bármi egyéb módon. Szerintem ezt még akkor sem tudod elkerülni, ha nagyon fancy-ben tolod és hotelekben szállsz meg, viteted a cuccaidat egyik pontból a másikba (mert lehet ilyet) és beülsz kajálni különböző vendéglátóipari egységekbe.
4. Nagyon sok olyat láttam, hogy családok csinálták meg, különösen az utolsó 100 km-t, akár 6-8 éves gyerekkel, akár 70+-os nagypapával. Meg lehet csinálni mindenkinek az utat kellő felkészüléssel.

Mit csinálnék másképp a mostani élmények tapasztalatai alapján?
Ráedzenék, sétálnék sokat macskaköves terepen nehéz táskával megpakolva, persze bármilyen edzés segít a fittségben, de specifikusan a hasonló mozgások, terepfutás vagy séta nagy táskával, hajolgatás, guggolás megpakolva, súlyzós edzések; ezek azok, ami kifejezetten jól jöhetnek és sok kellemetlenségtől óvhatnak meg, valószínűleg így az első hetemben is több élvezet lett volna.

Összességében mik a tanulságok?
Nagyon izgalmas volt ebbe a meditatív állapotba kerülni, volt több nap is, amikor azt éreztem, hogy nem én megyek az úton, hanem szinte vitt az út, magától jártak a lábaim és teljesen tudtam magam függetleníteni a fáradtságtól és a fájdalomtól (ezek voltak a legnagyobb félelmeim, mert általában igen nehezen viselem ezeket).
Egy hatalmas önismereti utazás, korábban azt hittem számomra inkább fizikailag lesz kihívás az út, de ehelyett sokkal inkább lelkileg volt megterhelő. Sem a férjemtől nem voltam ennyi időt távol az elmúlt 5 évben összesen! Sem a kényelem hiánya nem volt ennyire jelen az életemben kisgyerekkorom óta, nekem ez okozta az akadályok kb 85%-át, a maradék 10% volt az esős idő (4-5 nap) és összességében 5% körül volt a cipekedés, menetelés okozta kellemetlenségek.
Többen mondták és én is igaznak tartom, hogy a camino alatt olyan történeteket hallasz, amikkel dolgod van és olyan dolgokat élsz át, amiknek meg kell történnie. Ha olvastátok a Mennyei prófécia című könyvet, akkor pontosan tudjátok miről beszélek, ha nem akkor nagyon ajánlom ezt a könyvet. Ezek mind jelek.
Hogy egy történetet kiragadjak, Maggie nagyjából 3-5 percig beszélt arról, hogy az USA-ban milyen komoly problémát jelent a drogfüggők helyzete és hogy kriminalizálják őket, sok esetben börtönbe kerülnek emberek, pedig nem is bűnöző és leginkább kezelni kellene őket. Ekkor elkezdett beszélni egy fentanil nevű szerről, amiről sosem hallottam még korábban. Ópiumhoz hasonló, ugyanúgy gyógyászati célokra használták és rájöttek, hogy nagyon könnyen és olcsón elő lehet állítani. Néhány alkalom után függőséget okoz és ráadásul sok esetben ha beveszel “valamit” nem is tudod, hogy ez is van benne. Pont amikor ezt mesélte, elhaladtunk egy középkorú pár mellett, ahol a hölgy odaszólt, hogy ő is emiatt a szer miatt veszítette el a 26 éves atléta lányát, aki lesérült és az orvos fájdalomcsillapítót írt ki neki, majd átálltak erre, mivel kicsit olcsóbb volt mint a másik. Rászokott, egyszer túladagolta magát és meghalt. Az ő emlékére csinálta a camino-t. Ez az utolsó napon volt, és már tavaly is megcsinálta.
Nagyon örültem, hogy ezen a ponton napszemüveg volt rajtam, igazából köpni-nyelni nem tudtam, hogy ennek mennyi esélye volt, azt a hölgyet a párjával az egész út alatt sosem láttam. Maggie mondott rá valami ilyesmit, hogy igen sajnos mindenkinek van ilyen ismerőse, aki túladagolásban halt meg én pedig összekaptam magam és őszinte részvétet kívántam.
Nagyon örülök, hogy olyan helyen élek, ahol ehhez hasonló történetek elképzelhetetlenek, megfelelően ellenőrzik a vényköteles gyógyszerek és táplálékkiegészítő szerek összetételét és alapvetően is nagy a közbiztonság.

Amiről a végén még szerettem volna írni, az az út története. Tehát San Tiago (Szent Jakab vagy Saint James) Jézus egyik tanítványa volt és mikor megtalálták Santiago de Compostelában a maradványait, akkor az ottani erdő helyére építették fel a katedrálist, mely a méreteiből látszik is! A jelkép, a kagyló pedig azért lett, mert a zarándokok mindig kimentek Galíciába az óceánpartra, ahol ezek a hatalmas héjú kagylók voltak és ezt vitték haza bizonyítékként, hogy eljutottak a zarándokút végére. Ennek a helynek a neve egyébként Finisterre, ami a föld végét jelenti és régen tényleg azt gondolták, hogy ez a világ vége. A zarándokokok másik jelképe a Szent Jakab kereszt, ezt egy apácától kérdeztem meg, és azt mondta, hogy elvileg Jézus minden tanítványa másik féle keresztet kapott tőle és camino út jelképe Szent Jakab keresztje, ezentúl pedig a vándorbot, amit a modern zarándokok is használnak, illetve a száraz tök, melyet anno kulacsnak használtak. A zarándokok régen ezt a távot sokkal több idő alatt tették meg és evangelizáltak és keresztelték útközben az embereket, ehhez is kellett számukra a víz. A modern zarándokok ahogy leírtam inkább bélyegeket gyűjtenek különböző helyeken, hogy Santiagoban megkapják a bizonyítványukat az út teljesítéséről.

A táv amit az emberek megtesznek változó, a portugál úton a többség Tui-ból indul,  ami 120 km és ezáltal megkapható a tanúsítvány, melyet gyalogosan minimum 100 km, kerékpárosan minimum 200 km megtétele után adnak. Az zarándokok kb 20-30%a indult Portóból, azok többsége is a coastal úton. Találkoztam két nagyon kedves hölggyel az Egyesült Királyságból, akik szeptember elején indultak Lisszabonból, az a táv 600 km felett van. Találkoztam egy olyan sráccal is, aki Sagres-ből indult (Dél-Portugália) és akkor már 1000 km-nél járt és 6 hete volt úton. De a legextrémebb történet, hogy beszélgettem egy olyan kínai férfival aki idén nyáron indult útnak és már megcsinálta a francia utat, a camino del norte-t, most volt a portugál úton és már mondta, hogy a következő a primitív út lesz, bőven többet fog menni összesen 2000 km-nél és hónapokig lesz még úton.

Hát ilyen ez a camino, nagyon hálás vagyok, hogy részt vehettem rajta és két hetet szánhattam magamra kettesben a Jóistennel és néhány kivételes emberrel, akikkel megoszthattam ezt az élményt.

Bármilyen visszajelzésnek örülök, további kérdésekre is nagyon szívesen válaszolok! 🙂

Készítettem fotókat is az út alatt, nézzétek és olvassátok a képleírást vagy kommentárokat is hozzá. Itt láthatjátok a képeket.

A legjobbakat és bom camino (bom káminyó, portugálul) vagy buen camino (buen káminó, spanyolul), ahogy a zarándokok szoktak köszönni egymásnak az úton, hiszen az egész életünk az! 🙂