Eljött hát a nagy nap, július 4 - a függetlenség napja, stílusosan - amikor útnak indultunk. Egyszerre rémisztő és zseniális, hogy sikerült 2 teljes hónapra szánt cuccot bepakolnunk egy gurulós bőröndbe, egy túrazsákba és egy hátizsákba. Vár minket a nagy kaland! A szív csordultig tele izgalommal.

A következő jópár óráról inkább csak képkockák maradtak meg. Taxi, reptér, security check, remélemnemkötnekbelesemmibe, fuhsikerült, töltsünkKulacsot, taktikaiwc, menjünkakapuhoz, remélemnemkötnekbelesemmibe, fuhsikerült, beszállás, keressünküreSzéket, indularepcsi. Amikor már a levegőben voltunk, akkor kezdtem csak igazán felfogni, hogy ez most TÉNYLEG megtörténik. Még nem teljesen, de már kezdi az agyam feldolgozni, hogy megyünk. Ahogy a stressz-szint csökken és lehetőség adódik a tudatomban másnak is helyet kapni, és lassacskán kezdem egyre inkább felfogni a történéseket - és a jelentőségüket.

A repülőúton leginkább pótolni próbáltuk az előző éjszaka álmatlanságából fakadó alváshiányt - kevés sikerrel (repülőn aludni nem a legkényelmesebb, na). Amikor végre megérkeztünk Portóba, bezártuk az értékmegőrző szekrénybe a táskákat, majd beküzdöttük magunkat a tömegközlekedéssel a városba. Első utunk egy kávézó-pékségbe vezetett. Aki járt már mediterrán országban, neki ismerős lesz, de aki a magyar pékségekhez van szokva annak elmesélem: délen az a szokás, hogy a pékségben le tudsz ülni, kávét, italokat is lehet kérni és az itt élő emberek ezt szívesen meg is teszik: akár órákat is eltöltenek egy-egy ilyen helyen, társas életet élve: beszélgetnek, nassolnak, iszogatnak. Kitérő vége, a lényeg, hogy mi is beültünk egy kávéra egy pékségbe, hogy bírjuk a délutáni városnézést.

Sétáltunk egy nagyot a városban, és meg kell állapítani: szép ez a városka, ha jó irányból nézed. A városközpont (a város szimbólumaként ismert Luis I. híd közvetlen környzete) rendezett és romantikusan hangulatos. De ha a kíváncsi természetű látogató pár utcányival arrébb merészkedik akkor inkább az igénytelenség és a nyomor a két jelző ami elsőként eszembe jut. Természetesen nem fair ítélkezni pár óra alatt ér benyomások alapján - de nekem ez a véleményem. Lisszabon tavaly sokkal jobban elnyerte a tetszésemet. Miután ez kiderült és mivel szeretnénk inkább jól érezni magunkat - maradtunk a városközpontban az itt töltött időnk végéig.

A korzó hangulata elbűvölő, a sirályok pofátlanok itt is (szemtanúi lehettünk, ahogy egyikük az éttermi asztalra kihozott sült halat kikapta a rémültté vált túristák tányérjáról), és az utcák kellően meredekek.
Felmásztunk a helyi citadellához és a látvány ami itt fogadott minket totálisan kárpótolt az elmúlt órák szenvedéséért. Festői szépségű naplementében volt szerencsék, szinte hihetetlen színpompában játszott az égbolt, vattacukor-szerű felhőkkel és pislákoló városfényekkel. Ahogy az ember elképzel egy igazán giccses naplementét - na pont olyan volt :) Megvártuk míg teljesen alábukik a nap és elkezd sötétedni, majd szedelőszködtünk. Vacsora és metrózás után felkészültünk a következő nagy kihívásra: éjszakázás a reptéren.

Nem volt vicces. Nagyon nem. A portói reptér tökéletesen alkalmatlan az alvásra - bármilyen szinten. Fémből készült hideg padok, borítás nélkül és karfákkal. Matrac híján a kabátokra fekve próbáltunk pihenni ezeken az ülő "alkalmatos"ságokon, miközben az éjszaka is működő légkondi 20 fok környékére hűtötte a levegőt. Pár órát kellett csak kihúzni így, de az nagyon megviselt mindkettőnket. Megtörten, hullafáradtan szedelőszködtünk össze hajnalban a madeira-i járat indulásához, reménykedve benne, hogy minél gyorsabban és zökkenőmntesebben érhessünk oda a szállásunkra. Pedig tudtuk (sejtettük), hogy a java még hátra van.
A másfél órás repülőutat fűszerezte még egy kis késés (köszi EasyJet... már megint), de miután elindultunk és lidérces álommentes kóválygás után végre megláttuk az ideiglenes új otthonunkat: Madeira szigetét. Már a repülőgépről is egyértelműen kivehető volt mennyire varázslatos egy hely ez.

Landoltunk a repülőtéren és ahogy lehetett olvasni a kormányzati újságcikkekben: minden beutazó embert teszteltek - köztük minket is. A reptéri fogadtatás kellemes élmény volt: mosolygós hostess-ek töltették ki a kötelező kérdőíveket, kaptunk banánt és egy picike üveg madeirát is. Ezekről (a kajákról) később írok majd részletesebben is. Szólt a zene is, próbálták minden lehető eszközzel oldani a feszültséget - de ettől függetlenül levették a garat mintát, ami khm... diplomatikusan fogalmazva is kurvaszar érzés volt. Megkönnyeztem én is, Kincső is, de na: túl lehetett élni. Utána szabadjára engedtek minket és kérték, hogy amíg a teszt eredménye meg nem érkezik (6-8 ra), addig maradjunk a szálláson. Nem esett nehezünkre ezt a kérést teljesíteni, mi se akartunk mást csak aludni egyet. Hívtunk egy Uber-t (Isten áldja aki ezt az app-ot kitalálta) és a landolás után egy órával már a szálláson is voltunk. A szállásadó pár -Luis és Pedro, akik befogadtak a lakásukba a következő két napra -ultrakedves és segítőkész. Olyannyira, hogy még egy reggelire is meghívtak minket, majd leléptek a tengerpartra, hogy ne zavarják a pihenésünket. Kedves tőlük, ugye?

Rég' aludtam már ilyen jót, mint ekkor. Harapnivaló levegő, tökéletes 24 fok, nyugalom és virágillat. Mire felébredtünk koraeste már meg is jött az értesítés a negatív teszteredményről, szóval hivatalosan is mehetünk bármerre a szigeten. Első utunk egy boltba vezetett, hogy csillapíthassuk a farkaséhséget. Innen folytatom - hamarosan.